A nyugdíjrendszer átalakítása után – és előtt

BlogNémeth György

Nyugdíjügyek: minden másképpen van!

Vértes András nyugdíjrendszerünk második (tőkefedezeti) pillérének de facto történt felszámolásának hosszú távú következményeit – olyan feltételezésekkel élve, mint az 2010. évi nyugdíjszabályok-mértékek változatlansága, nulla infláció és bérnövekedés, átlagosan 80 éves élettartam stb. – végigszámolta 2070-ig. Arra jutott, hogy ez a lépés 2031-2070 között a GDP 1,2%-át kitevő lyukat üt a nyugdíjalapba, aminek befoltozására több mód kínálkozik:

 
(I)    2011-2030 között a GDP 1,0%-át kitevő tartalékot halmozunk fel a nyugdíjalapban, feltéve azt is, hogy a nem folyó kiadásokra fordítani tervezett 1.600 Mrd Ft valóban az államadósságot csökkenti; az államháztartás hiánya így két évtizeden át nem 3, hanem 2% lenne.
(II) 2031-től 5%-kal megemeljük a nyugdíjjárulékot, ha a szóban forgó 1.600 Mrd Ft nem az államadósságot csökkentené, akkor 10%-kal.
 
A szerző szerint mindez visszaigazolja az 1998-ban létrehozott tőkefedezeti pillér létrehozása mellett szóló azon fő érvek egyikét, miszerint a cél (makrogazdasági szintű) megtakarítás elérése, a biztosan romló helyzetre felkészülésként a „félretevés”. A költői kérdés, zárja fejtegetését s szerző, hogy a második pillér nélkül az állam „képes-e megtartóztatni magát az említett bevételek elköltésétől. Ha nem, azt unokáink is érezni fogják.”
 
**
 
Nem a számolással van problémám, és nem is a számolás eredményéből levont következtetésekkel, hanem a narratívával, a szerző közgazdasági gondolkodásának kereteivel, ami persze nem csak az övé, vallja azt a közgazdasági főáram az IMF-től az MNB-ig. Kezdem mindjárt azzal, hogy magam 1996-1998-ban nagyon figyeltem, de még csak utalást sem olvastam-hallottam arra, hogy a második pillér létrehozása mellett az egyik fő érv az lett volna, miszerint „ilyen (tőkefedezeti) módon lehet viszonylag jól megoldani ezt a »félretevést«, megtakarítást.” Magam ezzel az érvvel először 2010 őszén találkoztam. Alig hinném, hogy másról lenne szó, mint egy meggondolatlan, bár a „közgazdasági korszellem” által diktált lépésre inkább kétségbeesett, mint megalapozott utólagos magyarázat-keresésről.[1] Nézzük, mi is történt a második pillér létrehozása során!
 
 
Ami történt – nyugdíjszakma és makrogazdaság
 
A nyugdíjrendszer második (tőkefedezeti) pillérének létrehozását két – nyugdíjszakmai és makrogazdasági – szempontból vizsgálhatjuk. A második pillér létrehozása nyugdíjszakmai szempontból annyit jelentett, hogy az addig kizárólagosan járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) nyugdíjrendszerünk részlegesen járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakul. DC-rendszerben szoros, elszakíthatatlan és automatikus kapcsolat van az egyén által fizetett járulék és a cserébe kapott nyugdíj között, míg DB-rendszerben meghatározott nyugdíjszinteket tűznek ki, melyek teljesítéséhez feltételeket szabnak, például meghatározott nyugdíjkorhatár elérését, bizonyos szolgálati idő teljesítését, (munka)kereset nagyságát stb. DB-rendszerben az egyén által fizetett járulékok és a cserébe kapott nyugdíj közötti kapcsolat nem okvetlenül szoros (már csak azért sem, mert a nyugdíj megállapításakor a fizetett járuléknak semmiféle szerepe nincs), az könnyen elszakadhat-elszakítható, nincs a kapcsolat szorosságát felügyelő automatizmus, azt a jogszabályalkotó erősítheti – már ha egyáltalán szándékában áll. A nyugdíjrendszerek között a leglényegesebb különbség, hogy logikájuk DB-e vagy DC. Ehhez képest sokadlagos, sőt gyakran félrevezető, hogy magán vagy állami (társadalombiztosítási, tb), tőkefedezeti vagy felosztó-kirovó nyugdíjrendszerről van-e szó. Megkövesedett tradíció az a hit, hogy ami állami (tb), az kizárólag felosztó-kirovó és DB, ami pedig magán, az kizárólag tőkefedezeti és DC lehet. Bár általában így van, de ez nem zárja ki, hogy másképp is lehessen.
 
Makrogazdasági szempontból a második pillér két feladatot látott el: egyrészt meghatározta a majdani kifizetendő nyugdíj mai (jelen)értékét (ez a részleges DC-vé alakítás értelme), másrészt az állam implicit (nyugdíj-)államadósságát explicitté alakította. A második pillérbe kerülő járulékok miatt hiány keletkezik a nyugdíjalapban, ami miatt – ceteris paribus – az államnak, hogy kifizethesse a nyugdíjakat, pluszhitelt kell felvennie. E plusz hitelkereslettel szemben a második pillér piacon megjelenő plusz befektetői kínálata áll. A nyugdíjpénztárak, eltekintve a működési költségek okozta súrlódási veszteségtől, egy az egyben megvehetik a létrehozásuk miatti – ceteris paribus – államkötvény-kínálatot. Vagyis a második pillér benchmarkja a mindenkori államkötvény-hozam.
 
A második pillér létrehozása nyugdíjszakmai nézőpontból jó döntés volt, mert a DB-nyugdíjrendszer részleges DC-vé alakításával szoros, elszakíthatatlan és automatikus kapcsolat teremtődött az egyén által fizetett járulék és a cserébe kapott nyugdíj között. Egy DC-nyugdíjrendszer pedig, sui generis, fenntartható; fenntarthatatlanságról kizárólag DB-nyugdíjrendszer kapcsán esik szó.[2]
 
Makrogazdasági nézőpontból azonban rossz döntés volt. A makrogazdasági kérdés az: ha az állam választhat, hogy az explicit vagy implicit államadósságát csökkentse, akkor melyiket célszerűbb választania? Nos, minden érv amellett szól, hogy az explicitet, mert az ország pénzügyi sebezhetőségének ennek mérete az egyik fő oka, nem pedig a minden vonatkozásban ideális implicit: az implicit (nyugdíj-)államadósság belföldi hitelnyújtó felé áll fenn, rendkívül hosszú lejáratú és nincs másodlagos piac.
 
Tehát a második pillér létrehozása nyugdíjszakmai nézőpontból jó, makrogazdasági nézőpontból rossz döntés volt. Pedig lehet találni olyan megoldást, mely megőrzi a jót, de távol tartja a rosszat: az állam a ma járulékfizetőinek, a holnap nyugdíjasainak egyéni számlán írja jóvá befizetett járulékaikat és a benchmark-kamatokat.[3] Vagyis a „félretevés” legcélszerűbb módja nem a második pillér létrehozása, hanem a nyugdíjrendszer DC-vé alakításával az implicit (nyugdíj-)államadósság mérhetővé tétele és az explicit államadósság oly mértékű csökkentése, melyet az implicit+explicit államadósság együttesének alakulása a hosszú távú fenntarthatóság érdekében megkövetel.
 
 
Ideje forradalomnak – az államháztartás nyilvántartási rendszerében!
 
A bajok oka jórészt az államháztartás ma használatos nyilvántartási rendszere, mely bár tud róla, csak kezdeni nem nagyon tud mit az implicit államadóssággal. Pedig, legalábbis nyugdíj esetén, lehetne: nyugdíjszakmailag kívánatos volna, ha a magyar – és az európai – nyugdíjrendszerek, tőkésítés nélkül, járulékmeghatározott irányba indulnának, ami könnyűvé tenni a mobil EU-polgárok nyugdíjfedezetének összegyűjtését. A DC-rendszerek mérhetővé tennék az implicit (nyugdíj-)államadósságot, érdekeltté tennének minden polgárt a rendszerben való részvételre. A jelen helyzettől eltérően a nyugdíjkiadások és nyugdíjjárulék-bevételek nem szerepelnének az államháztartás kiadási és bevételi oldalán – ahogy az (explicit) államadóssággal most is történik –, ellenben az állam adósságaként az explicit és implicit államadósság együttesét vennék számba, melyek között a mennyiségi azonosság jelentős minőségi különbséget takar.
 
Mindez olyan bevett fogalmak újradefiniálást igényli, mint az „állam mérete”, a jövedelem-elvonás és –újelosztás mértéke, az államadósság mibenléte, vagy egyáltalán, hogy mivégre is fizetünk adót és járulékot. És annak újragondolását, hogy mi is az a fenntarthatóság.
 
 
A kormány: mikor reform az „államosítás”?
 
Magam kezdetektől írom és mondom, hogy a második pillér létrehozása súlyos makrogazdasági hiba volt, a rendszerváltás után elkövetett legnagyobbak egyike, a legjobb megoldás felszámolása lenne, a második legjobb a választható tagság. Az „államosítás” olyan lépés, mely azonnal a GDP tíz százalékával csökkenti az (explicit) államadósságot és másféllel az éves hiányt, miközben emelkednek a majdani nyugdíjak is, mivel nem kell a fenntartani a költséges pénztárüzemet.[4] Választható tagság esetén a dilemma az, hogy megelégedjünk-e a költségmentes államkötvény-benchmark hozammal, vagy reménykedjünk, hogy nyugdíjpénztárunk képes lesz azt tartósan felülmúlni – miközben tudható, hogy az alulmúlás valószínűsége a jócskán nagyobb.
 
A kormány 2010. október 13-án megindított akciósorozatával, finoman fogalmazva, túlment egy makrogazdasági hiba kijavításán: egyrészt a nyugdíjvagyonból 540+360 Mrd Ft-ot folyó kiadásra és nem államadósság-csökkentésre fordít, másrészt a visszalépőket DB-rendszerbe terelte vissza, harmadrészt fenntartotta a szabad választás képzetét, de nem az így és úgy elérhető hozamok egymáshoz való viszonya képezte mérlegelés tárgyát ….
 
Hosszú távon a legjelentősebb változás annak kimondása, hogy a mindenkori nyugdíjakat kizárólag a mindenkori nyugdíjjárulék-bevételekből lehet kifizetni. Ezzel szoros, elszakíthatatlan és automatikus kapcsolatot teremtődik ugyan, de – szemben a DC-rendszerekkel – nem az egyéni életpályája mentén horizontálisan, hanem vertikálisan, az egyéni „jogosultság-tömeg” pillanatnyi járulékbevételhez való igazításával. Könnyen belátható, hogy a kormánynak a nyugdíjak reálérték-őrzésére tett ígéretre így nem garantálható.
 
A járulékbevételekhez igazított nyugdíjfizetés – lévén társadalmunk öregedő – a nyugdíjasokra kivetett, rejtett öregedési adó bevezetéseként is értelmezhető (úgy 30-40%-os kulccsal). Olyan adóként, melyről nem dönt a törvényhozás, melyet a felosztó-kirovó terminus technicus rejt, járulékos haszonként pedig hatályon kívül helyezi a fenntarthatóság kérdését, egyúttal megszabadítva a ma és a holnap kormányait az erőteljes és költséges pronatalista népesedéspolitika folytatásának kényszerétől. A kormány tehát két dolgot ért el a második pillér „államosításával”: megoldott egy makrogazdasági problémát és elhárított egy – rejtett – adó bevezetése előtt álló akadályt.
 
A kormány előtt két alternatíva áll(t). Az egyik korrekt, támadhatatlan részvételre ösztönző, a járulékfizető által kiszámítható DC-nyugdíjrendszer létrehozása államkötvény-kamatozású egyéni számlával, de – lévén társadalmunk öregedő – számolva azzal, hogy általános adóbevételből kell betömni az aktuális bevételek és kiadások közötti, a GDP néhány százalékát kitevő rést. A másik alternatíva inkorrekt és járulékelkerülésre ösztönző, a járulékfizető által kiszámíthatatlan, öregedési adót rejtő nyugdíjrendszer létrehozása, de legalább nem kell majd a jövendő kormányoknak finanszírozási rések betömésével bajlódnia.
 
Nem vagyok biztos abban (sőt!), hogy a kormány tagjai tisztában vannak azzal, milyen alternatívák közül választhatnak. „Nem tudják, de teszik” – sűrítette Marx egy mondatba a társadalmi cselekvés általa megtapasztalt fő szabályát. A racionális választás elméletén edződve ezt saját használatra úgy alakítom át, hogy „Legalább tudják, ha már teszik”. 
 

[1]          Bauer Tamás: Régi bűnök és az új című cikkében (Élet és Irodalom, 2010. november 19.) írja: „Tizenhárom éve egy felelős kormány – a Horn-Kuncze-kormány – elindította azt a nyugdíjreformot, amely a felosztó-kirovó rendszer folyamatos működtetése mellett bevezette a második, tőkefedezeti pillért. Ennek alapján az ország társadalmi méretű előtakarékossággal készül fel arra, amikor néhány évtized múlva, mind kedvezőtlenebb demográfiai helyzetben egyre több időskorú is jut majd egy aktív korúra, mint napjainkban”. Ez az érv, mint Simonovits András felhívta rá figyelmemet, 2001-ben bukkant fel először a szakmai nyilvánosságban (lásd Ámon Zsolt–Budavári Péter–Hamza Lászlóné– Haraszti Katalin–Márkus Annamária: A nyugdíjreform első négy éve. Modellváltás és tények. Közgazdasági Szemle, 2002. június).
[2]           Erről Németh György: Az érme oldalai – Fenntarthatóságok és implicit adósságok. (http://blog.mtakti.hu/blog_cikk/?cikk[cikk][keyvalue]=44)
[3]           Lásd minderről Németh György: Vissza a természet(es)hez!: a nyugdíjreform és politikai gazdaságtana. Valóság, 2010. 8. szám, 17-40.o. E cikkben egy teljes nyugdíjreformot írok le.
[4]           A PSZÁF számításai szerint a magánnyugdíjpénztárak 1998-2010 között, 13 év alatt összességükben mínusz 0,21%-os reálhozamot értek el, mely -3,70 és +1,72 között szóródott. (www.pszaf.hu/data/cms2295893/nyp_hozamok_teljes_befj.pdf)

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.