Államháztartási statisztika, mozgástér és hitelesség

BlogOblath Gábor

Kilenc EU-tagország, köztük Magyarország, levélben kezdeményezte az államháztartási hiány és adósság jelenlegi uniós elszámolási gyakorlatának felülvizsgálatát. A javaslat azt célozza, hogy a hazai nyugdíjreformhoz hasonló megoldást választó – úgynevezett kötelező tőkefedezeti pillért is létrehozó – országok csökkenthessék kimutatott költségvetési hiányukat és államadósságukat a reform terheivel. A folyó teher az az összeg, amellyel a kormányzat kiegészíti a társadalombiztosítási kasszának a reform miatt hiányzó bevételeit. Ez pedig megegyezik a „kötelező” magán-nyugdíjpénztárakhoz (a hazai nyugdíjrendszer második pilléréhez) átirányított járulékbevétellel, amely az érvényes statisztikai elszámolás szerint a magánszektor megtakarításait gyarapítja.
A kilencek kezdeményezése túlmutat az állami deficit statisztikai elszámolásának technikáján: közgazdasági, gazdaságpolitikai, továbbá a gazdaságpolitika hitelességét érintő kérdéseket is felvet. Ezeket az eltérő természetű kérdéseket külön-külön kell végiggondolni ahhoz, hogy megelőzhetők legyenek a téves gyakorlati következtetések.
Nem foglalkozom azzal, hogy a 1998-ban bevezetett – nem az EU és az IMF, hanem a Világbank szakértői által inspirált – hazai nyugdíjreform valóban megoldja-e a nyugdíjrendszer hosszabb távú problémáit. Az mindenesetre bevezetésekor is nyilvánvaló volt, hogy a választott megoldás határozott értékválasztást tükröz (ami magán, biztosan jobb), és rendkívül optimista feltevésekre támaszkodik (a magánkasszák által elérhető hozam biztosan magasabb lesz, mint ami az államtól remélhető). De a kilencek levele sem szól arról, hogy ezt a fajta nyugdíjreformot az érintett országok sikeresnek tartják-e, csak azt a kívánságot fejezi ki, hogy az államháztartási mutatókat szabadítsák meg a nyugdíjreform statisztikai hatásától.
 
Közgazdasági és statisztikai szempontok
Jó érvek hozhatók fel annak alátámasztására, hogy a hazai típusú nyugdíjreformon átesett, s annak rövid és középtávon kedvezőtlen következményeit (nagyobb államháztartási hiányt és államadósságot) tapasztaló országok – amelyek a remélt előnyöket csak hosszú évek múltán realizálhatják – napjainkban kétféle módon mutathassák ki államháztartási egyenlegüket és adósságukat. Az egyik tartalmazná a magán-nyugdíjpénztárak miatti többletkiadást és adósságot, a másik viszont nem. Így a nemzeti statisztikákban, továbbá azokban az összehasonlító táblázatokban, amelyeket az EU statisztikai hivatala, az Eurostat a tagországokról közöl, kétféle mutatószám szerepelne. Ez a megoldás megkönnyítené, részben korrektebbé is tehetné a hosszabb távon mindenütt jelentkező nyugdíjrendszeri problémákat eltérő módon kezelő országok államháztartási egyenlegei és adósságai közötti összehasonlítást. Az érdemi összehasonlításhoz ez persze messze nem lenne elegendő: az országok nyugdíjrendszereinek hosszabb távú fenntarthatóságát kellene egybevetni, amiről viszont a folyó egyenlegek javasolt korrekciója semmilyen tájékoztatást nem nyújt (lásd erről Madár István írását a Portfolio.hu-n.)
Milyen megfontolások szólnak a nyugdíjreform hatásait kiszűrő, vagyis a költségvetés egyenlegét javító statisztikai korrekció mellett? Elsősorban az, hogy a magán-nyugdíjpénztáraknak teljesített mai átutalások az állami nyugdíjrendszer későbbi gondjait hivatottak enyhíteni: egy rejtett állami adósságot alakítanak át mai valóságos államadósággá. Ezáltal azonban az explicit és implicit államadósság összege nem változik meg: a ma dolgozó nemzedék későbbi nyugdíjára keletkeznek források, s ezzel csökkennek az állami nyugdíjrendszert hosszabb távon terhelő kiadások. Egy további megfontolás szerint a nyugdíjreform finanszírozásának folyó ráfordításai – a költségvetési kiadások döntő többségétől eltérően – nem gerjeszthetnek hazai többletkeresletet (s így nem növelhetik az inflációt vagy a külgazdasági deficitet), hiszen ezeket az állami kiadásokat a magánszektorban elszámolt megtakarítások automatikusan ellentételezik.
És milyen szempontok szólhatnak a költségvetési mutatóknak a nyugdíjreform hatásaival történő korrekciója, s így az ellen, hogy az állami deficitről kétféle szám jelenjen meg? A legfontosabb, hogy a nyugdíjreformoz kapcsolódó kormányzati kiadásokat éppúgy finanszírozni kell, mint bármely más kiadási tételt, így ezek is növelik az államadósságot. Ha a magán-nyugdíjpénztárak kizárólag hazai állampapírokat tartanának, a finanszírozás automatikus lenne, ám a kamatkiadásokkal járó államadósság ekkor is emelkedne (igaz, éppen annyival, amennyivel az implicit nyugdíjadósság csökken). Az érvényes szabályok szerint azonban a pénztárak nemcsak hazai állampapírokba fektethetnek be, így az állami többletkiadás finanszírozása sem megy magától.
Eddig csak olyan típusú statisztikai korrekcióról volt szó, amely az államháztartásról szóló kétféle mutató közzétételével járna. Ez a megoldás az említett fenntartások ellenére, közgazdasági megfontolások alapján támogatható. Ennél radikálisabb változtatást jelentene, ha a javasolt módosítás a magán-nyugdíjpénztárakat permanensen áthelyezné a magánszektorból a kormányzati szektorba, vagyis feldúlná a nemzeti számlarendszer logikáját (ezt a megoldást az EU átmenetileg megengedte). Ez ellen nem csupán statisztikai, hanem közgazdasági érvek is felhozhatók.
Egy ilyen statisztikai változtatás ugyanis a nyugdíjreform lényegét és értelmét tüntetné el. Az állam azért vállalja az évenkénti kiadási többletet, hogy azzal szemben a magánszektorban megtakarítások halmozódjanak fel, amelyek remélt hozama a későbbiekben csökkentheti az állami nyugdíjrendszer terheit. Ha a magán-nyugdíjpénztárak az államháztartásba kerülnének, akkor statisztikailag megszűnne ugyan a mai többletkiadás, de a vele azonos magánmegtakarítás is eltűnne, és az így átértelmezett állam későbbi terhei sem mérséklődnének.
 
Mozgástér és hitelesség
A statisztikai méréshez kapcsolódó szakmai megfontolásoktól el kell választani a gazdaságpolitikát érintő kérdést: vajon tágulna-e Magyarországon a költségvetési politika valóságos mozgástere attól, hogy a kilencek elszámolási-módszertani javaslatait az EU illetékes szervei elfogadnák? A válasz egyértelmű: nem. Attól, hogy az állami deficitről kétféle mutató jelenik meg, vagy a magán-nyugdíjpénztárakat átpakolják a kormányzati szektorba, egy fillérrel sem keletkezik több forrás a nemzetgazdaság egésze, illetve az államháztartás finanszírozásához.
A hazai gazdaságpolitika mozgásterét nem statisztikai kimutatások korlátozzák, hanem az a körülmény, hogy az államadósságnak a GDP-hez viszonyított aránya megközelíti a 80 százalékot, de a magánkasszákkal korrigálva is meghaladja a 70 százalékot. Bárhogyan számoljuk is, az EU új tagországaival összehasonlítva kiemelkedően magas a hazai adósságráta. A hatalmas adósság után pedig akkor is az államnak – vagyis nekünk és a későbbi nemzedéknek – kell a kamatokat fizetni, ha az EU megengedné, hogy államot terhelő adósság kimutatott összegét csökkentsük a magán-nyugdíjpénztárak felhalmozott vagyonával.
Az államot terhelő kamatfizetések viszont nemcsak az adósság nagysága miatt, hanem azért is rendkívül jelentősek, mert hosszú évek költségvetési felelőtlensége nyomán hiányzik a hazai költségvetési politika iránt szükséges bizalom. 2007-ben a bizalomhiányból eredő többletköltség – a visegrádi országokkal való összehasonlításra támaszkodó becslésem alapján – elérte a GDP 1,1 százalékát; azóta minden jel szerint tovább emelkedett. Ha pedig a pénzügyi piacok szereplői úgy látnák, hogy a magyar kormány a statisztikai elszámolás változtatásait arra kívánja felhasználni, hogy a deficitet és az adósságot növelje, akkor az állam által fizetett kockázati többletkamat – az egyébként ésszerűen várható csökkenés helyett – alighanem tovább emelkedne. [1]
De éppen a nagy államadósság és a bizalmatlanság okozta magas kamatprémium ad valódi lehetőséget a hazai költségvetés mozgásterének tágítására az elkövetkező években. Ehhez először is az szükséges, hogy Magyarország akkor se használja ki a deficit növelésének lehetőségét, ha ezt bármiféle új uniós szabályozás megengedné: a kormánynak tartania kell a konvergencia programban eredetileg vállalt deficitcélt. Ezen túl fontos lenne szavakban és tettekben egyaránt kifejeznie, hogy be kívánja tartani a ma érvényes hazai költségvetési szabályokat, amelyek az állami reáladósság szintjének emelkedését hivatottak meggátolni. A reáladósság-szabály követése az adósság/GDP arány csökkenésére vezet, ha a gazdaság növekszik – erre pedig az elkövetkező években okkal számíthatunk.[2]
A hazai költségvetési szabályrendszer betartása iránti kormányzati elkötelezettség idővel helyreállíthatja a költségvetési politika kiszámíthatóságát, a bizalom erősödése pedig jelentősen csökkentheti az államadósság kamataiban foglalt kockázati prémiumot. A hitelesség megszerzésével elérhető – legalább 300 milliárd forintra becsülhető – kamatmegtakarítás megközelíti a magán-nyugdíjpénztárak miatti állami többletkiadás összegét. A kisebb kamatkiadás viszont nemcsak virtuálisan, hanem valóságosan és hosszabb távon is tágítja a költségvetési politika mozgásterét.
 
 
[1] Az a probléma, amellyel a javaslatot beterjesztő kilencek előreláthatóan szembesülnek, voltaképpen a Goodhart-szabály és a Lucas-kritika keveréke. Goodhart szerint a statisztikai mutatók tartalma megváltozik, ha azokat szabályozási célra kívánják felhasználni. A Lucas-kritika pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy a gazdaság szereplői mai döntéseikben számolnak az új információk nyomán várható gazdaságpolitikai reakciókkal is (esetünkben azzal, hogy a költségvetési politika hogyan reagál az EU-szabályok esetleges megváltozására). Ha gazdaság szereplői arra számítanak, hogy az elszámolás változása nyomán fokozódik az állami túlköltekezés, akkor a szabályok módosítása nyomán – a javaslattevő országok várakozásaival szöges ellentétben – nem javul, hanem romlik kockázati megítélésük.
[2] Hozzá kell tenni: a hazai szabályrendszer igen rugalmas: a konjunktúra gyengülése idején engedi a költségvetési egyenleg átmeneti romlását, s ezzel tompítja a gazdasági ciklusok hatását. Ez különösen annak fényében értékelhető, hogy az elmúlt évtizedben a hazai költségvetési politika kifejezetten prociklikusnak bizonyult: a nemzetközi fellendülés idején volt expanzív, és a legnagyobb visszaesés idején kényszerült szigorításra.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.