Állami MOL részvény-vásárlás – a visszamenőleges törvényhozás új szakasza?

BlogSoós Károly Attila

A tavaly áprilisi fülkeforradalom óta a korábbinál gyakrabban olvasok meglepő híreket, és már nem is nagyon szoktam meglepődni, de tegnap, amikor az interneten azt olvastam, hogy a Nemzeti Ügyek Kormánya 1,88 milliárd euróért (a tegnapi MNB-árfolyamon 508 milliárd forintért) megvásárolta az orosz Szurgutnyeftyegaz MOL részvény-pakettjét (a MOL 21,2 százalékát), akkor fölkaptam a fejemet.
Meglepődésem kisebb részben azzal függött össze, hogy addig – a Széll Kálmán terv március 1-jei bejelentése óta – úgy tudtam, hogy a gazdaságpolitika legfőbb prioritása az államadósság csökkentése. (Sőt mintha még a tegnapi napot is megérte volna ebből a prioritásból valami, hiszen épp akkor szavazták meg a parlamentben az – amúgy könnyen belátható módon fölösleges – törvényt az államadósság-csökkentő alapnak juttatott adományok adómentességéről.) Fellegi miniszter úr rögtön igyekezett megnyugtatni mindenkit, hogy a részvényügylet céljára az állam új hitelt nem vett föl, hanem a Magyar Nemzeti Banknál elhelyezett betéteiből fizetett az ügyletért. Én mégis megértettem – mint ahogy nyilván mások is –, hogy a kérdéses betétet más célra tartották. Ha az a cél még érvényben van, akkor újabb hitelt kell fölvenni a megvalósításához. Ha már nincs érvényben, akkor a betétből ugyanakkora hitelt lehetett volna törleszteni. Így is, úgy is a MOLrészvény-vásárlás következtében az állam adóssága fél billió forinttal nagyobb lesz, mint anélkül lenne. Ami pedig azt a – miniszter úr által is fölvetett, de a médiában is sokat boncolgatott – kérdést illeti, hogy a vásárlás az állam MNB-ben elhelyezett betétei közül annak a terhére történt-e, amelynek az IMF-hitel a forrása, én a döntéshez olyan vízügyi szakemberek segítségét venném igénybe, akik meg tudják mondani, hogy Budapesten a Duna vizének a Garamból vagy az Ipolyból származó részét isszuk-e.
Meglepődésem egy további kisebb része az ún. Lex MOL-ban gyökerezik. Ezt még a Gyurcsány-kormány előterjesztésére, 2007 október 8-ikán fogadta el a parlament az akkori ellenzék egyetértésével (337 igen szavazattal 4 ellenében, 3 tartózkodás mellett). E törvény (a sajtóban mások mellett általam is bírált) rendelkezései arra irányultak, hogy potenciális „nem kívánatos” beruházók számára megnehezítsék számottevő szavazati erőt biztosító részvénypakett megszerzését a „stratégiai jelentőségű” vállalatokban, köztük a MOL-ban, és ugyanakkor súlyosan meggyöngítsék a szavazatok ilyen vállalatok vezetési döntéseiben játszott szerepét. Ezek után érdemes volt fél billió forintot fordítani a kérdéses MOL-részvények államosítására? De hiszen maga a kérdéses törvény gyors meghozatala is azt látszik bizonyítani, hogy az állam nem mint a tőkéjét kockáztató tulajdonos, hanem mint szabályozó hatóság lényegében ingyen igen komoly befolyással lehet ezekre a vállalatokra. Nem világos tehát, hogy Orbán miniszterelnök miért látja ebben a kisebbségi – a némely szempontból kritikus 25 százalékot sem elérő – tulajdonszerzésben energetikai önrendelkezésünk jelentős növekedésének zálogát (mellesleg ez azért sem világos, mert – mint azt egy internetes kommentelő megjegyezte – a részvények mellé nem kaptunk gázmezőket, sem csodaszereket az orosz-ukrán gázviták és az új gázvezetékek lehetséges építését övező viták rövidre zárására).
Meglepődésem még egy kisebb része a beruházási prioritások kérdéséhez kapcsolódik. Nem tudom megítélni, felőlem még az is lehet, hogy nyilvánvaló, hogy ennek a részvénypakettnek a megvásárlása fontosabb, mint pl. a Keleti Pályaudvarig megépülő csonka 4-es metró pályájának meghosszabbítása lenne észak felé. De vajon ugyanilyen nyilvánvalóan fontosabb a szellemi tőkébe való beruházásoknál is? 2014-ig a mostani 53 ezerről 30 (más nyilatkozatok szerint 40) ezerre fogják csökkenteni a felsőoktatási első évfolyamos hallgatók államilag finanszírozott keretszámát. Ki és mikor döntötte el, hogy MOL-részvényekbe jobb fektetni a pénzt, mint egy magasabb keretszám fönntartásába?
Igazi nagy meglepődés azonban mindezek után akkor ért, amikor a MOLrészvény-vásárlást megpróbáltam beilleszteni a Magyar Köztársaság jogrendjébe. Egy olyan két évtizedes periódus áll mögöttünk, amelynek folyamán többé-kevésbé megszoktuk, hogy életünket törvények foglalják keretbe. Mostanában sokat hallottunk ennek az időszaknak az állítólagos zűrzavarairól, de arról eleddig nem hallottunk, hogy a jogokat, kötelességeket kiszámíthatóvá tevő törvények nem létezőként kezelése lenne az út a zűrzavar fölszámolása felé. Megtanultuk újabban, hogy a törvények visszamenőleges hatállyal és egyébként is gyorsabban módosíthatók, mint ahogyan a Szovjetunió 1953 nyara előtt állandó éjjel-nappali ügyeletben működő központi államapparátusa rendeleteket tudott gyártani. Eddig azonban a törvényi keret megteremtését megelőlegező fél billó forintos államháztartási kiadás teljesítésével nem találkoztunk (sőt ehhez fogható félmillió forintos esetre sem emlékszünk). Most azonban ez történt. Ugyanis az államháztartásról szóló, többször módosított 1992. évi XXXVIII. törvény nem ismeri az állam pénzfizetés ellenében történő vagyonszerzésének más módját, mint azt, amelyben a pénzfizetést a központi költségvetés vagy valamely elkülönített állami pénzalap teljesíti. Ami azt jelenti, hogy az ilyen pénzfizetés – esetünkben fél billió forint – mindenképp államháztartási kiadásnak minősül. Ennek jogalapját – a visszamenőleges hatályú törvényhozás új, már meghozott kormányzati intézkedést utólag legalizáló típusának „első fecskéjét” – a parlamentnek kell majd megteremtenie (probléma ezzel nem lesz).
Az államháztartás egyenlege így fél billió forinttal (a GDP nem sokkal kevesebb mint két százalékával) romlani fog. Ha a megszerzett részvényvagyont az állam megtartja magának, akkor ezt a romlást nem kompenzálja javító tétel. Valószínűleg ezzel végződik az ügylet, mert az állami vagyonkezelő szervezetek (MNV és MFB Zrt.) általában sem tulajdonolják az állami vállalatokat, azok vagyona az államé, és őhozzájuk csak rendelve van. Ha az állam mégis eladja nekik (vagy másnak?) a megszerzett MOLrészvény-pakettet, akkor jogilag bonyolult helyzet áll elő, mert a magyar jogszabályok és az alapjukul szolgáló nemzetközi államszámviteli rendszerek (SNA, GFS, ESA) az állami vagyon értékesítéséből származó (általában privatizációsnak nevezett) bevételeket nem tekintik a normális, az államháztartás hiányát csökkentő államháztartási bevételek részének. Tehát így is ott tartunk, hogy a kiadások nőttek, de a (mérlegbe beszámított) bevételek maradtak, az egyenleg romlott. A visszamenőleges törvényhozás számára ez mindenképp új kihívást jelent majd.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.