Az érme oldalai – Fenntarthatóságok és implicit adósságok

BlogNémeth György

A nyugdíjkérdés körül épp akkora a közgazdaságtani homály, mint amilyen átláthatók az érdekviszonyok. Van hát okunk a legalapvetőbbnek vélt igazságok igazságtartalmán merengeni. Az alábbiakban Oblath Gábor és Kun János cikke kapcsán próbálok homályt oszlatni.
 
 
A „magán” fogalmáról
 
Oblath Gábor szerint a nyugdíjrendszer második, tőkefedezeti pillérének létrehozása „határozott értékválasztást tükröz”, mert „ami magán, biztosan jobb”, bár – teszi hozzá – rendkívül optimista feltevés kell(ett) annak kimondásához, hogy „a magánkasszák által elérhető hozam biztosan magasabb lesz, mint ami az államtól remélhető”.
 
Nos, ami értékválasztásnak látszik, az valójában tudatlanság. A kormány 1996-1997-ban nem tudta (az inspirátor Világbank sem), hogy makrogazdasági értelemben valójában mi is történik a második pillér létrehozásával. A második pillérrel létrejövő „magán” ugyanis mindössze annyit jelent, hogy nyugdíjrendszerünk egy része (1) járadékkal meghatározott (Defined Benefit, DB) helyett járulékkal meghatározottá (Defined Contribution, DC) alakul, és (2) az implicit államadósság egy része explicitté válik. Mivel DB-ből DC-vé alakulni az implicit államadósság explicitté tétele nélkül is lehet, arra a kérdésre kell válaszolnunk, hogy ennek mi az értelme.
 
A magánosítás” – ceteris paribus – plusz államkötvény-kibocsátással jár, az azt megvásárlók pénzének használatáért az állam kamatot fizet. Ha a járulékfizetők ezt a kamatot közvetlenül (államkötvény-kibocsátás nélkül) megkapják, akkor a nyugdíjrendszer továbbra is állami. Nyilvánvaló, hogy ez a különbség nem érinti a dolgok lényegét. Viszont különbség, hogy a magánnyugdíjpénztár nem csupán államkötvényt, hanem pl. részvényt is vásárolhat, miközben a plusz államkötvényt megveszi valaki más, s az állam annak fizet kamatot. Nyilvánvaló, hogy a nyugdíjpénztár a magasabb hozam, így a majdani magasabb nyugdíj reményében vásárol részvényt. E „magánosítás” jelentése: remény. Remény, hogy részvényeim hozama (mínusz a magánnyugdíjpénztáram működési költsége) meghaladja az államkötvények (költségmentesen megkapható) hozamát.
 
A második pillér létrehozását lehet indokolni a választás szabadságával, mely van akkora érték, hogy megérjen némi közösségi kárt, de azt olyanokra oktrojálni, akik megelégednének az államkötvények kamatával és a magánnyugdíjpénztár működési költségét sem kívánják fizetni – nos, az nem fair. (Ha Oblath Gábor arra gondolt, hogy Magyarországon legalább még két évtizedig csak elméletileg lehetséges megverni az államkötvények hozamát, akkor egyetértek vele.) Tehát a második pillérbeli válaszható tagság indokolható, a kötelezés nem.
 
A fenntarthatóság fogalmáról
 
Oblath Gábor szerint az „országok nyugdíjrendszereinek hosszabb távú fenntarthatóságát kellene egybevetni”, de nem tudjuk meg, hogy mit is értünk fenntarthatóságon. Talán azért, mert úgy gondolja, hogy az a közgazdász céhbe tartozók számára olyan alapismeret, mint az orvosoknak az anatómia. Hát nem az. A fenntarthatóság a természeti környezetről folyó diskurzusból került át a közgazdaságtanba, divatszóként, ott azonban nem sok energiát fektettek annak meghatározására, hogy mit is értenek alatta.
 
Esetünkben a fenntarthatóságnak két különböző és összeegyeztethetetlen (bár különleges helyzetben egybeeső) meghatározása van forgalomban, amit láthatólag sem Oblath Gábor, sem Kun nem vesz figyelembe. Az egyik szerint a járulékkal meghatározott (DC) nyugdíjrendszerek per definitionem fenntarthatók, mivel nyugdíjként csak annyi fizethető ki, amennyit előzőleg befizetek (plusz a befizetések befektetéséből származó hozam). A másik szerint az állami/társadalmi/felosztó-kirovó, nyugdíjszakmailag helyesen járadékkal meghatározott (DB) nyugdíjrendszerek akkor fenntarthatók, ha bevételeik és kiadásaik, változatlan szabályozás mellett, legalább középtávon egyensúlyban vannak. (Ha nincsenek, hozzá kell nyúlni a szabályozáshoz, parametrikus reformokat végrehajtva.)
 
Egy nagyon egyszerű és leegyszerűsítő, de a lényeget azért jól bemutató példával mutatom be a két fenntarthatóság-fogalom különbségét. Adott két, minden vonatkozásban azonos ország. Az aktívak jövedelmük ugyanakkora hányadát fizetik nyugdíjjárulékként mindkettőben. Az egyik országban azonban felosztó-kirovó, a másikban tőkefedezeti rendszer van. Utóbbi nyugdíjalapjai a befizetett járulékot 3%-os éves reálhozammal fektetik be. Előbbiben a reálbérek évi növekedési üteme 3%. Kérdés: melyik ország nyugdíjrendszerének érdemesebb tagja lenni?
 
Nos, az attól függ, hogy milyen a népességfejlődés. Ha a népesség stacioner (a teljes termékenységi ráta, a TFR a népesség egyszerű újratermelését biztosító szinten (≈2,1) van – minden más változatlan), akkor mindegy. Ha a népesség fiatalodik (a TFR a népesség egyszerű újratermelését biztosító szint felett van – minden más változatlan), akkor a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer nyugdíjai magasabbak. Ha a népesség öregszik (a TFR a népesség egyszerű újratermelését biztosító szint alatt van – minden más változatlan), akkor a tőkefedezeti nyugdíjrendszer nyugdíjai magasabbak.
 
Tegyük fel, hogy a népesség csak 80%-ban termeli újjá magát (a TFR ≈1,6 – minden más változatlan). Ekkor felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk a tőkefedezeti nyugdíjrendszerben elérhető nyugdíj 80%-át fizeti. S mi irigyeljük a tőkefedezeti nyugdíjrendszer nyugdíjasait, mert ők 25%-kal magasabb nyugdíjat kapnak. Politikai mozgalom indul paradigmatikus nyugdíjreformért, a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert tőkefedezetivé átalakítását kívánva, mert ez a legbiztosabb módja, hogy ugyanannyi járulékért negyedével magasabb legyen a nyugdíj. Ennek persze ára van, de ez az átmenet költsége (transition cost), mert ki kell fizetni az éppen nyugdíjasok nyugdíját. (A nyugdíjrendszer azért felosztó-kirovó, mert vannak „éppen” nyugdíjasok, akik híján nyugdíjrendszerünk tőkefedezeti lenne – mert mi más is lehetne?)
 
Tehát míg tőkefedezeti nyugdíjrendszer esetén a fenntarthatóság kérdése szóba sem kerül (az, mint szó volt róla, per definitionem fenntartható), s az onnan kapott nyugdíj, mondjuk, 100, addig felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünk fenntarthatatlanak minősül, ha az onnan kapott nyugdíjunk több mint 80.
 
Érdemes-e azért felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünket tőkefedezetivé alakítani – ennek minden negatív makrogazdasági következményét vállalva csak azért –, hogy az egyik fenntarthatóság-fogalmat egy másikra cseréljük? Nem volna célszerűbb a fenntarthatóság fogalmán elgondolkodnunk? És persze a tőkésítés negatív makrogazdasági hatásait feltárnunk. A dolog lényege ugyanis, hogy DB-rendszerű felosztó-kirovó nyugdíjrendszerünket tőkésítés nélkül is DC-vé tudjuk alakítani. Mondjuk úgy, hogy egyéni számlákat vezetünk és azon az államkötvényekével azonos hozamot írunk jóvá.
 
Az implicit államadósság
 
Kun János arra mutat rá, hogy a felosztó-kirovó nyugdíjrendszert tőkésítés útján DB-ből DC-vé alakítani drága mulatság, melynek árát a magánnyugdíjpénztárak működtetőinek az állam és a járulékfizetők fizetik. Ez kétségtelen. Viszont – ahogy már jeleztem – ő sem veszi figyelembe, hogy itt két fenntarthatóság-fogalom van.
 
E ponton kerül elő az implicit (nyugdíj-)államadósság kettős fogalma – mely tükörképe a fenntarthatóság fogalom-kettősnek. (Másképp: ugyanazon érme két oldaláról van szó.) Azt mondja, hogy az implicit államadósság arra kérdez, hogy „mennyit kellene fizetnie az államnak egy összegben azért, hogy egy magánvállalkozó átvállalja a jelenlegi szabályok szerint fennálló összes nyugdíjígérvény kifizetését, miközben lemond a nyugdíjjárulék behajtásáról.” Ez korrekt. Azért jött létre ez az implicit államadósság, mert az állam – járulékfizetésért cserébe – nyugdíjígéretet tett. Az állam a befolyó járulékot nyugdíjfizetésre fordította, régebben olyanoknak, akik nem fizettek járulékot (a nyugdíjmodellek világában az első generációról van szó, mely úgy kapott nyugdíjat, hogy nem fizetett érte), később azoknak, akik már fizettek (a nyugdíjmodellek világában a második és azt követő generációról van szó, mely járulékfizetésért kapnak nyugdíjat).
 
Kun Jánosnak azonban nem nyeri meg tetszését ez a meghatározás, mert az „egy bruttó szám, nem veszi figyelembe a járulékbevételeket. Ami a nyugdíjrendszerek fenntarthatósága szempontjából érdekes, az a rendszer nettó adóssága: fedezik-e, illetve mennyiben fedezik az állami nyugdíjkassza bevételei a nyugdíjkiadásokat.” Amikor Kun János azt mondja, hogy nem a bruttó, hanem a nettó számit (mármint a nyugdíjrendszer implicit államadósságaként), akkor azt mondja, hogy ő a DB-jellegű, felosztó-kirovó rendszer fenntarthatóság fogalmát vallja magáénak, s nem tart igényt az alól kibújni a DB nyugdíjrendszer DC-vá alakításával, másképp mondva: a felosztó-kirovó nyugdíjrendszer feltőkésítésével.
 
Csakhogy ezzel azt is mondja, hogy a nyugdíj ne legyen 100, hanem maradjon 80. Vagyis Kun János valójában bevezet egy titkos nyugdíjas adót, melynek mértéke 20. Oblath Gábor azt mondja, hogy ezt az adót ne csupán a nyugdíjasokra, hanem nyíltan és minden adófizetőre vessük ki, mert a második pillér – többek között – lényegében ezt jelenti.
 
Magam inkább a nyíltan bevallott adók és vállalt adósságok híve vagyok. Általában az átláthatóságnak. Nem vagyok viszont híve annak, hogy az ország pénzügyi sebezhetőség az implicit államadósság explicitté alakításával fokozzuk. Ha a kormány választhat – és esetünkben abban a helyzetben van, hogy választhat – akkor erőfeszítéseit az explicit államadósság csökkentésére kell fordítania. A nyugdíjproblémát teljes mélységében nem érthetjük meg az államháztartás ma használatos számviteli-nyilvántartási rendszerében. Hogy miért, az egy másik írás tárgya lesz.

  • Események

    • KTI szemináriumok

      14:00 - 16:00

      Helyszín: MTA Humán Tudományok Kutatóháza, Budapest, Tóth Kálmán utca 4. fszt. K13. Következő előadás 2017. december 14. csütörtök du. 2 óra Bisztray Márta Jönnek majd a baráti vállalatok? FDI hálózati hatások Közép-Európában 2018. január 11. csütörtök...   Részletek »

  • Hírek

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.