Egy játékos próféta halálára

BlogKiss Yudit

Bródy Andrást valamikor a rendszerváltás környékén ismertem meg személyesen. Egy tanulmánya kapcsán kerestem fel, amelyet jó tíz évvel azelőtt írt. A nevét persze ismertem, így némi elfogódottsággal kopogtattam be a Közgazdasági Kutató budaörsi úti toronyházában lévő irodájába. Az elfogódottság pillanatok alatt szertefoszlott; a komoly, szigorú tudós helyett egy ragyogó kék szemű, szép szál embert találtam az íróasztal mögött, aki sziporkázva értekezett a latin klasszikusokról vagy a legújabb politikai manőverekről, egy szempillantás alatt átlátta, hol van egy gondolatmenet gyenge pontja és nagy kedvvel próbálta ki legújabb elméleteit alkalmi látogatóin. Elkáprázva hallgattam. Ettől a látogatástól kezdve, valahányszor hazajöttem különböző külföldi székhelyeimről, nem mulasztottam el egy alkalmat sem, hogy felkeressem és megvitassam vele, hogy min dolgozik, és mit gondol a világ és az ország ügyeiről.
 
Bródyval csodálatos volt beszélgetni. Óriási tudása és kristálytiszta szelleme rendkívüli közvetlenséggel és életvidámsággal párosult. Szeretett élni. A túlélést fiatalon megtanulta, az idő tájt, amikor első házasságára menyasszonya és ő is sárga csillaggal a mellén érkezett, és később is, amikor megértette, hogy a régi romjain olyan szép új világ épül, amelyben azért kell távoznia a könyvkiadásból, mert a kispolgári Micimackót merészelte védelmezni és a Sztálin elvtárs születésnapjára megjelentetett fotóalbumot fás papírra nyomtatta. Ha valahonnan kiszorították, mindig kitalált valami újat. De nemcsak túlélni akart, élni szeretett: olvasni, gondolkodni, megismerni, beszélgetni, játszani; szerette a nőket, szerette a Rigó Jancsit, meg tudott könnyezni egy Bach zeneművet, bele tudott merülni az Antigoné elemzésébe ugyanúgy, mint a legújabb Nádas Péter írásba.
A budaörsi úti dolgozószoba ajtaján folyton benyitottak: kollégák, ismerősök, ismeretlenek, mindig bejött valaki, hogy tanácsot kérjen, előadja, hol akadt meg egy problémával, vagy ellenőrizze, jól idézett-e valami obskurus szerzőt. Bródy rengeteget tudott és a tudását szívesen osztotta meg. Miközben türelmesen végigvártam, hogy felsorolja a feltétlenül elolvasandó műveket vagy rámutasson egy fejtegetés hiányzó láncszemére, eszembe jutott, hogy a közgazdászoknál be lehetne vezetni egy Bródy-számot. Erdős Pál, a zseniális matematikus olyan bőkezűen és önzetlenül osztotta a gondolatait, hogy tisztelői bevezették az Erdős számot, annak jelzésére, ki dolgozott vele, ki fejtette ki egy-egy odavetett ötletét, ki dolgozott egy közvetlen tanítványával. Bródynak idehaza nem voltak tanítványai a szó szoros értelmében, mert bár többször, több helyre is hívták tanítani, nem kapott egyetemi katedrát, de szellemi sugárzásából sokan részesültek.
A 80-as évek elején, amikor egyetemre jártam, Marxot is és a polgári közgazdaságtan művelőit is kivonatolva és ideológiába csomagolva tálalták, és a hazai közgazdaságtan három kiemelkedő alakja – Jánossy Ferenc, Bródy és Kornai – által írt műveket is próbálták a lehető legtávolabb tartani tőlünk. Tulajdonképpen szerencsés nemzedék voltunk, mert volt mit elzárni előlünk, de a cenzúra már nem volt olyan erős, hogy ne juthassunk hozzá ezekhez a művekhez, és ne merülhessünk bele nyakig nemcsak a tiltott gyümölcs, hanem a ritka szellemi teljesítmények élvezetébe. Bródy értette Marxot és a polgári gondolkodók színe-javát is; természetes hidat képezett a két gondolkodási rendszer között. A három magyar közgazdász – és persze a köpönyegükből előbújt csapat – világítótorony volt számunkra, akik segítettek, hogy átlássuk, miként működik az a rendszer, amelyben élünk és miként lehetne túllépni rajta. Ráadásul tisztában voltak azzal is, mi az írástudók el nem évülő felelőssége: átadni a tudást és kijelölni az értékeket, amelyek mentén haladni érdemes. Akkor is, ha senki sem figyel oda. Jánossy korán meghalt, Kornai egy idő után világhíresség lett, Bródyra egyre kevésbé figyeltek oda.
Jól tudta, hogy volt mire szerénynek lennie, de a különböző kórházakban, ahol élete utolsó tíz évéből elég sokat töltött, kuncogva mesélte, hogy a Bródy János papájaként tartják számon, nem egyik legkiválóbb tudósunkként. Soha nem volt elég ambiciózus ahhoz, hogy fényes pozíciókat verekedjen ki magának, de nem ez érdekelte; azt akarta megérteni, hogy milyen törvények irányítják gazdasági és emberi mozgásainkat. Bejárta az egész világot, kutatott, tanított, a szakma legjobbjaival dolgozott egyenrangú társként, mégis mindig hazatért; minden racionalizmusával együtt makacsul hitt abban, hogy itt van dolga. Egy olyan országban, amelyik képes megbecsülni a nemzeti kincseit, különösen a legdrágábbat, a kiművelt emberfőt, Bródy egy körülrajongott, mértékadó értelmiségi lett volna, akinek a szavára sokan odafigyelnek. Nem csak a szakmabeliek, és nem csak azok, akik egyetértenek vele, hanem mindenki, aki szeret gondolkodni és becsüli az igényes érvelést. Ritka éleslátással és távolságtartással volt képes értelmezni egyre kuszább világunkat. A 2008-ben elindult gazdasági összeomlást és várható újabb hullámait ugyanúgy megjósolta, mint a 2010-es magyar választások katasztrofális következményeit. Egy darabig írta falra hányt borsó írásait az ÉS-nek, aztán, azt hiszem, belefáradt a prófétaságba.
Miután a Budaörsi útról visszavonult, látogatói száma fokozatosan megcsappant. Az utolsó években, a Vörösmarty téri, könyvekkel telezsúfolt lakásban ücsörögve, néha eszembe jutott, hogy kiváltságos vagyok, mikor egyedül hallgatom szárnyaló fejtegetéseit. Tudtam persze, hogy számos egykori munka-, szerző-, eszme-, és sorstársa rendszeresen felkereste, évtizedek múltán is, távoli földrészekről is; ők is tudták, hogy ritka ajándékban van részük. De jó lett volna ezt az ajándékot minél több emberrel megosztani. Bródy nemcsak ismerte Erdős Pált, hanem értette is; azok közé a kihalóban lévő reneszánsz emberek közé tartozott, akik egyaránt otthon voltak a természeti és a humán tudományokban, ugyanúgy tudott játszani a termodinamika törvényeivel, mint a közgazdasági egyensúlyelméletekkel, Neumann János mellett József Attilát meg Dantét idézett. Olyan területekkel foglalkozott, amelyeket ma sokan marginálisnak tekintenek – ciklus-elmélet, input-output elemzés, társadalmi vagyon, újratermelés, egyensúly – mégis minden írását csak ajánlani tudom a még olvasó közgazdász növendékeknek. Azt lehet megtanulni belőlük, amit minden társadalomtudósnak tudni kell: kérdezni, gondolkodni, megalapozott válaszokat adni.
Azt hiszem, a kíváncsiság volt a legerősebb mozgatója. Mindent meg akart érteni. Egyszer azt mondta, egy iskolai színielőadáson Lucifer szerepét osztották rá, és kiválóan magára talált ebben a szerepben, nem annyira, mint bukott angyal, hanem mint egy nyugtalan, kételkedő szellem, aki nem éri be a felületes válaszokkal és félmegoldásokkal. Bródy folyton kérdezett és a kérdéseire igazi válaszokat akart kapni. Még az utolsó kórházi ágyon is, pár hete, amikor azon tűnődött, hogyan lehetne megállítani a pusztító mechanizmust, amely a világ gazdaságait agyonnyomja, hogy aztán az életet a haláltól elválasztó vonalról elmélkedjen, mintha nem az ő életéről és haláláról lett volna szó.
Nagyon fog hiányozni, nemcsak azoknak, akik ismerték és szerették, hanem az országnak is, amely egy rendkívüli gondolkodót veszít el, egy olyan időszakban, amikor a józan, értelmes hangokra életbevágó szükség van.
A Bródy Andrásra emlékező fenti írás a 168 órában is megjelent.

  • Események

    • KTI szemináriumok

      14:00 - 16:00

      Helyszín: MTA Humán Tudományok Kutatóháza, Budapest, Tóth Kálmán utca 4. fszt. K13. Következő előadás 2017. december 14. csütörtök du. 2 óra Bisztray Márta Jönnek majd a baráti vállalatok? FDI hálózati hatások Közép-Európában 2018. január 11. csütörtök...   Részletek »

  • Hírek

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.