Élénkíti-e az szja-csökkentés a gazdaságot? – a történelmi és történelmietlen Keynes, avagy a közgazdaságtan zsákutcája

BlogNémeth György

Benczúr Péter és Kátay Gábor, az MNB munkatársai arra kívánják rávenni „a hazai elemzőket és véleményformálókat”, hogy „a munkát terhelő adókkal kapcsolatos elvi vitákban” – konkrétan: a kormány szja-csökkentésre alapozó gazdaságpolitikájának értékelésében – véleményüket ne kizárólag a rövid, hanem a hosszabb távú hatások vizsgálata alapján alakítsák ki.

(I)
 
Mert eddig, panaszolják, azok ezt szinte kivétel nélkül az előbbi alapján tették: a „keynesi hatásokra”, vagyis a fogyasztás alakulásának hatásaira összpontosítottak. A 16%-os egykulcsos személyi jövedelemadó (szja) bevezetésének reálgazdasági hatása a kormány szerint erőteljesebb gazdasági növekedés és bővülő foglalkoztatás lesz, köszönhetően az adózók több elkölthető – így nagyobb fogyasztó keresletet teremtő – jövedelmének. A kritikusok szerint viszont nem lesz vagy legfeljebb minimális mértékű lesz a növekedésre és foglalkoztatásra gyakorolt hatás, mert az adócsökkentés kedvezményezettjei szinte kizárólag a magasabb keresetűek, akik többletjövedelműk egy részét megtakarítják, másik részét ha el is költik, azt jórészt importtermékre. Mindezek miatt félresiklik a kormányzati (jó)szándék.
 
A megközelítések és álláspontok bemutatása után a szerzők közgazdászkodásba kezdenek. „Keynes maga sem tagadta – állítják –, hogy a fogyasztás növelésére irányuló gazdaságpolitika hosszú távon nem élénkíti a gazdaságot, hatása csupán átmeneti, rövid távú lehet.” Ez nem téves, de nagyon távol van a történelmi Keynestől és igazi szellemétől, s olyan képzetet kelt, mintha a 20. század egyik legnagyobb közgazdásza az érvek súlyától meghajlítva a tagadás ősi szellemét ez egyszer magától távol tartani kényszerült.
 
Keynes kapitulációk során jutott el saját közgazdaságtanáig. Kiindulása az a kétségbevonhatatlan tény volt, hogy hosszabb távon mindannyian halottak vagyunk – ezt bon mot gyakran idézik tőle, kevesen tudják azonban, hogy mit kívánt megértetni vele. Bár hosszabb távon mindannyian halottak vagyunk, rövid távon azonban nagyon is élünk, nem mindegy azonban, hogyan. Az életünket nem a gazdaság egyensúlyi helyzetének kialakulására várva szeretnénk tölteni … Az első generációs közgazdaságtan tanítása szerint a gazdaság minden pillanatban egyensúlyban van, a gazdaság folyamataiba való beavatkozás eredménye kizárólag az egyensúlyi helyzettől való eltérítés lehet. Az időről-időre visszatérő válságok léte azonban ennek ellentmondott, ezért a második generációs közgazdaságtan szerint a gazdaság nincs minden pillanatban egyensúlyban, de erre törekszik és időről-időre egyensúlyba is kerül; az egyensúly nem szabály (az egyensúlyra törekvés a szabály), de ritka kivételként biztosan bekövetkezik; a gazdaságpolitika feladata a gazdaság lehetőség szerinti egyensúly-közeli helyzetben tartása, gátat szabva a túlzott eltérés miatti társadalmi fájdalmaknak. A harmadik generációs közgazdaságtan szerint a gazdaság egyensúlyra törekszik és időről-időre egyensúlyba is kerül, s bár jó volna olyan gazdaságpolitikát folytatni, mely a gazdaságot a lehetőség szerinti egyensúly-közeli helyzetben tartja, ehhez egyszerűen nem lehetünk elég ügyesek, elefántként a porcelánboltban csak ronthatunk a helyzeten; jól felfogott érdekünkben ne is próbálkozzunk tehát. A negyedik generációs közgazdaságtan szerint a gazdaság egyensúlyra törekszik és időről-időre egyensúlyba is kerül, amikor nincs ott, akkor indokolt egyensúlyt-közelítő gazdaságpolitika folytatása, de annak tartalmát és eszköztárát különös gonddal kell megválasztanunk, mert helyzetünkön nem csupán javítani, hanem jó eséllyel rontani is tudunk.
 
A fentiekben szándékosan kerültem a megszokott jelzők és nagynevű közgazdászok nevének használatát. Keynes második generációs közgazdász volt. A 2008-as válság életre hívta a negyedik generációt.
 
Az igazi, a történeti Keynest nem a gazdasági növekedés felgyorsítása foglalkoztatta (pontosan tudta, hogy önmagunkat, saját hajunknál fogva nem emelhetjük ki a mocsárból), hanem kora, az 1920-1930-as évtizedforduló nagy gazdasági világválsága és az általa okozott szociális-politikai következmények minimalizálása. Azt állította, hogy gazdasági válsághelyzetben a fedezetlen pénzkibocsátás miatt megemelkedő infláció és az állami hitelfelvétel nem ördögtől való. Aki beleolvas a korszak közgazdasági szakirodalmába és publicisztikájába, az gyorsan meggyőződhet, hogy a kortársak döntő többsége nagyon is ördögtől valónak gondolta. És ezen nincs ok túlságosan csodálkoznunk: az első világháború és ami közvetlen utána következett, az a hatalmas eladósodás és infláció formájában volt maga a pokol. Ennek emlékei még túlzottan elevenen éltek, ahogy a világháború előtti békeidők boldognak tudott emléke is.
 
Keynes azt mondta, hogy ha a gazdaság válságban van és ha ennek oka jórészt kereslethiány (raktárban hever az árú, vagy rendelkezésre állnak azok a kapacitások, melyek könnyen előállíthatóvá teszik a normális élethez olyannyira szükséges javakat, de az emberek nagy tömegei azokat jövedelem híján megvenni képtelenek – csak állnak a bolt előtt és nézik a kirakatot), akkor teremtsük meg a hiányzó keresletet. Válságban nyomtassunk pénzt vagy vegyünk kölcsön (úgysem tudnák gazdáik hasznosan befektetni, csak ülnének rajta) és adjuk a szegényeknek például munkanélküli segély formájában (így be tudnak menni a boltba) vagy fejlesszük belőle az ország infrastruktúráját, építsünk utakat, gátakat, vízierőműveket, új középületeket vagy újítsuk fel a régieket stb. Az állam által gerjesztett kereslet legalább részlegesen álljon a piaci keresletcsökkenés helyére, hogy így kevesebben kerüljenek utcára, kevesebben küzdjenek a nyomorral, az éhséggel, a kilátástalansággal, s kevesebben keressék helyzetük javításának receptjét nemzeti és nemzetközi szocialistáknál, fasisztáknál vagy kommunistáknál.
 
Keynes, szokás ezt a megállapítást tenni, az állami szerepvállalás kiterjesztéséért szállt síkra, korunkban mi azonban éppen ennek visszaszorítását tartjuk kívánatosnak. De ki más pótolhatná a piaci keresletcsökkentést, ha nem az állam? Keynes nem a „nagy állam” ideológusa, hanem olyasvalaki, aki azt a tanácsot adta, hogy válság idején kárenyhítés céljából keresletgeneráló gazdaságpolitikát célszerű folytatni. Az állam ne a válság alatt akarjon takarékos lenni – a korabeli mainstream receptje éppen ez volt.
 
Tekinthetjük-e egyáltalán közgazdaság-tudományosnak annak pusztán a felvetését, hogy az adócsökkentés gazdasági hatása a növekvő kereslet alapján vizsgálandó? Válaszom: a kérdés is agyrém, s mint köztudott, hülye kérdésre csak hülye válasz adható.
 
Ami a fizikában az anyag- és energiamegmaradás törvénye, az a közgazdaságtanban a jövedelemmegmaradás törvénye. Ahogy anyag/energia nem vész el, csak átalakul, épp úgy a jövedelem sem vész el – csak más költi el. Ha és amennyivel adót csökkentek, ceteris paribus, akkor és annyival nő az adózó jövedelme. Ez a jövedelemtöbblet nem a semmiből keletkezik, hanem másoktól vagy ugyanazoktól kell (1) állami kiadáscsökkentés, (2) más típusú adók emelésével („adóátrendezés”) visszavenni, (3) megtakarítás-tulajdonosoktól kell kölcsönvenni. A gyakorlatban rendszerint e három (de nem tetszőleges) kombinációja történik.
 
Ha tehát az egykulcsos 16%-os adó az adózók egy csoportjánál keresletnövekedést eredményez, az másutt keresletcsökkenéssel jár vagy/és új kereslet bevonásával (ui. hitelfelvétel). A kereslet összmennyisége nem, csak szerkezet változik: a jövedelmi skála alsó szegmensében kevesebb és/vagy rosszabb minőségű, de olcsóbb terméket vásárolnak, felső szegmensében értékesebb, drágább és több luxusjószágot (nagyobb ház, exkluzívabb autó, egzotikusabb külföldi út stb.) és nagyobb mennyiségű megtakarítási instrumentumot. A változatlan összkeresleten belül a fogyasztási kereslet szerkezetének módosulása mellett csökken, a megtakarítási kereslet nő. Hogy az adócsökkentés élénkíti a keresletet? Bizonyos részpiacon igen, más részpiacon meg ellenkezőleg.
 
Közgazdasági értelemben ez történik.
 
Egy adócsökkentés oka azonban nem okvetlenül közgazdasági. Lehetséges, hogy csupán – köz nélkül – gazdasági: a társadalmi-politikai küzdőtér erős szereplői érvényesítik érdekeiket. Még az is lehetséges – bár ez iránt erős kétségeim vannak, de nyitott vagyok minden érvre –, hogy az ezirányú adócsökkentés olyan társadalmi-társadalompszichológiai hatást vált ki, aminek idővel érzékelhető gazdasági haszna lesz. (Erről lásd például Novák Zoltán cikkét) Tehát, bár az ok politikai, politikai érvelés nem használható, mert nagyon úgy tűnne, hogy az érvelőknek nagyon maguk felé hajlik a kezük. És ez nem legitim. A közgazdasági érvelést viszont magas legitimitást élvez, így legsajátabb érdekérvényesítés is a közgazdaság jelmezébe öltöztetendő. Ezért esik szó inkább a versenyképesség javításáról, mint a legmagasabb jövedelműekkel esett azon sérelemről, hogy aránytalan mértékben hárítják rájuk a köz terheit … Persze hallható ez is, leggyakrabban olyanformán, micsoda igazságtalanság, hogy csekély százaléknyi szja-fizető fizeti az összes szja-bevétel nagyobb részét (2009-ben az adózók tizede fizette az szja felét, negyede háromnegyedét stb.). Ez persze másutt sincs nagyon másként, legkevésbé az USA-ban, azonban nemzetközi összehasonlítással nem véletlenül nem szokták alátámasztani az ilyenféle háborgást.
 
A szerzők a történelmietlen Keynesre hivatkozó tankönyvi ábrája és leírása alapján helyesen állapítják meg, hogy „elég lenne növelni a gazdaságban forgó pénz mennyiségét, direkt transzferekkel pedig többletfogyasztásra ösztönözni a lakosságot, ami részben ugyan inflációt, másrészt viszont tartós növekedést eredményezne.” Azonban, teszik hozzá, nincs kolbászból a kerítés, mégpedig azért, mert az árukínálat, hosszú távon biztosan, nem rugalmas az árakra. Ahogy a történeti Keynes tudta, úgy a szerzők is tudják, hogy hosszú távon a gazdaság csak a potenciális kibocsátási pálya mentén nőhet (vagy – számos okból – az alatt) nőhet, s hosszú távon, mint helyesen megállapítják, az „árukínálat tökéletesen vagy majdnem tökéletesen rugalmatlan az árakra”. Hát igen: könnyebb megmondani, hogy hosszú távon mitől függ a kibocsátás (munka- és tőkekínálat, termelékenység), mint az, hogy mitől függ rövid távon. Aki ezzel tisztában van, azt nem túlságosan izgatja, hogy mi történt aznap a tőzsdén.
 
Tiszteljük meg azzal a történelmi Keynest, hogy nem beszélünk keynesi kereslet-ösztönző hatásról annak makrogazdasági tankönyvekben elmaradhatatlan bizonyítása kapcsán, hogy tartós kereslet-ösztönzéssel nem lehet tartós növekedéstöbbletet elérni. Ezt ugyanis tudta Keynes, s nem mi vagyunk azok, akik helyreigazítjuk.
 
 
(II)
 
A szerzők írásuk első felében arra a következtetésre jutnak, hogy a személyi jövedelem „adócsökkentés hosszú távon tehát nem a fogyasztáson keresztül hat.” E megfogalmazás szerint tehát egyrészt rövid távon a fogyasztáson keresztül hat (hathat) – ami a jövedelem-megmaradás törvénye alapján téves (a kereslet rendeződik át); másrészt van/lehet (pozitív) hatása, de más módon.
 
Az adócsökkentés pozitív hatása a szerzők szerint három tényező függvénye. Az első a munkakínálat növelő hatás (ösztönzési hatás). Ez létező, de minden empirikus kutatás szerint nem túlzottan jelentős mértékű; ezt kevéssé szokás hangsúlyozni.
 
Ennél bővebben kell szólni a második és harmadik tényezőről. A második tényező a bruttó bérek csökkenése, mint az adócsökkentéshez való „alkalmazkodás”, a harmadik tényező a bruttó bércsökkentés – ceteris paribus – jelentette profitnövekedéshez a tőkekínálat „alkalmazkodása”.
 
A szerzők szerint az extenzív és intenzív munkakínálati hatás, mint a pluszkínálat általában, (bruttó) bércsökkenéshez vezet, ami – ceteris paribus – növeli a profitokat, és az adócsökkentés eredményeként nőnek a megtakarítások is, ami – ceteris paribus – alacsonyabb kamatokat jelent, aminek következtében beruházáshoz hitelt felvevő vállalatok profitja – ceteris paribus – nő. Végső soron az adócsökkentés a tőkevonzó képesség növekedését eredményezi: a tőke rárepül az elérhető profit mézzel vastagabban bekent madzagjára. A konklúzió: „amennyiben az adócsökkentés egy hiteles, hosszú távon fenntartható, a gazdaságélénkülésre alapozó fiskális politikai csomag része, az ország tőkebefektetési kockázati prémiuma és így az elvárt hozam akár csökkenhet is, további élénkülést indukálva.”
 
Ez a közgazdasági gondolatmenet nem csupán túlzottan bonyolult, de – véleményem szerint – teljesen téves. Mintha a szerzők mindenképpen az egykulcsos, 16%-osra csökkentett szja gazdasági növekedésre gyakorolt pozitív hatását kívánták volna bizonyítani, ha már felkészültségük okán nem vehetik komolyan a nagypolitika fogyasztásélénkítő hatást hangsúlyozó magyarázatát.
 
A közgazdasági lényeg az, hogy olcsóbb munkaerő és az olcsóbb hitel – ceteris paribus – magasabb profitot jelent, a magasabb profit több befektetést, a több befektetés nagyobb növekedést stb. Azért van probléma: a bérek emelkednek, ami tönkreteszi ezt a növekedési stratégiát, aminek ezért újabb adócsökkentéssel kell lendületet adni. De mi van akkor, ha egyszer majd elfogy a személyi jövedelemadó-kulcs? Elérte a nullát és nincs hová csökkenteni?
 
Ha elfogadjuk azt, hogy a növekedés kulcsa az alacsony(abb) bérköltség, mely mellett a szerzők érvelnek, akkor nem volna célszerű visszatérni valamely – a szocializmusban kipróbált – bérrendszerhez? Az állam nominál(- vagy reál)értéken befagyaszthatná a béreket, ami sokkal erőteljesebb és hatékonyabb profitnövelő lépés, mint arra várni, hogy az szja-csökkenés a munkakínálati hatáson keresztül – átevickélve a ragadósságon – ugyanehhez vezessen? És vajon nem volna-e célszerűbb, ha ahelyett, hogy az szja-csökkentés haszonélvezőinek megtakarítás-növekedését figyelnénk (lesz-e s ha lesz, mennyi?), az állam sokkal erőteljesebb ütemben törlesztené adósságát, mint teszi, hogy e megtakarítások mintegy kénytelenek legyenek olcsó(bba)n beruházásokat finanszírozni? És hogy ne szökjenek ki külföldi pénzpiacokra magasabb hozamot remélve, vezessünk be kötött devizagazdálkodást: ide jöhet tőke és mehet ki annak profitja, de a hazai megtakarításoknak itt a helye. Ahogy a munkaerőnek is. Legyenek újból engedélyező főhatóságok, hatóságok és azok hivatalnokai, melyek feladata – az ország gyorsabb növekedése – érdekében – engedélyezni vagy nem engedélyezni?
 
Miért nem errefelé keressük a megoldást? Talán azért, mert úgy gondoljunk, hogy a tőke és a munkaerő szabad áramlása – gazdasági irracionalitása ellenére – felülírhatatlan érték, ami miatt a gazdaságpolitika feladata olyan bonyolult trükkök kitalálása, mely lehetővé teszi ezen értékek sérelme nélkül, nagy hatékonysági áldozatokat hozva, közvetett módon elérni lényegében ugyanazt?
 
De félre a tréfával!
 
A gazdaságpolitika területére tévedő közgazdászokra ráférne egy etikai kódex. Néhány pontját rögtönzöm. Az első a „köz” előtag tiszteletére utasítana, a horizont az „egész”, míg a „rész” maradna gazdászoknak. A közgazdásznak tiszteletben kell tartania a piacot, beleértve munka és a tőke közti jövedelemelosztás arányait is: nem szabad összeesküvést szőnie ennek művi (nem piaci) eszközökkel történő megváltoztatására. (A gazdász szőhet összeesküvéseket, mert periférikus érdeket képvisel.) A közgazdász a munkajövedelmek, és nem a tőkejövedelmek alakulásán méri jólétet és a gazdaságpolitika eredményességét. (A gazdász saját jövedelmével mér. A munkajövedelem tartósan akkor lehet magas, ha a tőkejövedelem-tulajdonosok sincs okuk panaszra.) Az államra úgy kell tekinteni, melyet a munka- és tőkejövedelem-tulajdonosok adóikból tartanak fenn, s e jövedelemtulajdonosok képviselőik útján tág határok között dönthetnek arról, hogy mire és mekkora jövedelmet kívánnak fordítani. (A gazdász mondhatja, hogy a magas adók ártanak a gazdaságnak, és ő személy szerint nem szeret adózni, míg a közgazdász az adóelkerülés jelenségét vizsgálja.)

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.