Gál Róbert Iván – Simonovits András: A kötelező magánnyugdíj és a költségvetési hiány

BlogSimonovits András

Ismeretes, hogy nemrégiben kilenc EU tagállam  (köztük Magyarország) azt kérte az EU-tól, engedje meg nekik, hogy leírhassák a (kötelező) magánnyugdíjak bevezetése miatt pár évtizedre kieső költségvetési bevételeket a hivatalos költségvetési hiányból és a magánpénztári felhalmozásokat az államadósságból. (Ilyen lehetőség létezett 2005 és 2009 között, egyre csökkenő részben, és csak a költségvetést  illetően.) Ebben a rövid hozzászólásban amellett érvelünk, hogy a magánnyugdíj-pillér következetes figyelembevétele esetén  mind a költségvetési hiányt, mind az államadósságot csökkenteni kell a nettó magánnyugdíj-befizetésekkel, illetve a magánpénztáraknál felhalmozódó tőkével, és így átmenetileg könnyebbedne a valóságos finanszírozási teher. Azt is kimutatjuk, hogy a kilenc kormány levele jelen formájában nem következetes és kiegészítésre szorul.
A probléma tisztázása során könnyen összekeveredik két kérdés. Egy: keletkezik-e hiány a részleges feltőkésítés során? Kettő: halmozódik-e fel tőke ténylegesen a részleges feltőkésítés során? Az elsőre tulajdonképpen igen egyszerű a válasz. Nem keletkezik. A járuléknak az a része, amelyik nem érkezik meg a társadalombiztosításhoz, megérkezik a magánpénztárakba. Ez ellenőrizhető, és látjuk is: valóban, az a pénz ott van. Valójában tagdíjként és tagdíjkiegészítésként eddig minden évben több pénz érkezett a pénztárakba, mint amennyit a költségvetés kipótolt a társadalombiztosításban. Tehát még szigorúak is vagyunk, ha csak a kormány által fizetett kompenzációt vesszük számításba és nem a teljes, a pénztárakba fizetett járulékot. Hasonlóképp nem keletkezik adósság sem. Még ha teljes egészében államadósságból finanszírozzuk a tb-be átutalt kormányzati kompenzációt, akkor is ott áll ezzel szemben a pénztárakban felgyűlő vagyon. Mindössze arról van szó, hogy az implicit adósság egy részét explicitté tesszük. Úgy tenni, mintha csak az explicit adósság lenne adósság, naivitás. Sőt, ahogy Talleyrand mondaná: nem naivitás, hanem a jelenlegi államháztartási statisztika hibája.
Mielőtt továbblépünk, egy rövid kitérőt teszünk. A magánpénztári megtakarítást nem pusztán azért célszerű számításba venni az államháztartási mérlegben, mert törvényi kötelezettség nyomán gyűlik. Pusztán ilyen megfontolás alapján például a kötelező gépjármű-felelősségbiztosítás nyomán összegyűlt díjtartalékot is az államháztartási mérlegbe kéne besorolnunk. Az utóbbit azonban egyéni kötelezettségvállalások finanszírozhatósága érdekében gyűjtik össze. Ezzel szemben a magánnyugdíjak közkiadásokat fognak kiváltani.
A másik kérdés, hogy keletkezik-e ténylegesen többlet-megtakarítás a magánpénztárakban. Nos, optimális esetben kellett volna, hogy keletkezzen, de nem keletkezett. A részleges feltőkésítést, ezt meglehetős biztonsággal állíthatjuk, az ország eladósodásból finanszírozta. Nem kellett volna, hogy így legyen. Az 1990-es évek végétől, amikortól munkába álltak a Ratkó-unokák, egészen a 2010-es évek elejéig, amikor szüleik, a Ratkó-gyerekek nyugdíjba mennek majd, nyílt egy demográfiai ablak. Javult a nyugdíjrendszer korfüggősége (az idősek száma az aktívakéhoz képest csökkent). Ezt kiegészítette az ország felzárkózásából adódó gyors hatékonyságnövekedés. Előállt egy olyan szituáció, amikor úgy lehetett volna megtakarítani a GDP 0,5-1,5 százalékát, hogy a közkiadások reálértékben még nőttek is volna. Ebben a helyzetben nem igényelt volna különösebb erőfeszítést  a valódi tőkefelhalmozás, tehát amikor a vagyongyűjtés forrása a kiadások visszafogása és nem eladósodás. A felhalmozott vagyont pedig akkor lehetett volna felélni, amikor a népes korcsoportok nyugdíjba mennek.
Nem ezt az utat választottuk. Ennek legfőbb mutatója nem a pénztári portfoliók gyakran hivatkozott állampapír-hányada, hanem az állampapír-kibocsátás dinamikája. A pénztárak még akkor is növelhették volna a nettó megtakarításokat, ha teljes vagyonuk állampapírban fekszik, feltéve, ha az állampapírpiac korábbi vásárlóit kiszorítják, és azok több részvényt vásárolnak. Ahogy megfordítva történt is: a megnövekedett részvénykitettséget a pénztárak 2008 után úgy érték el, hogy korábbi részvénytulajdonosoktól vásároltak, nem pedig úgy, hogy új kibocsátásokat indukáltak volna. Akárhogy is, a GDP-hez viszonyított explicit államadósság 2002-től kezdődően együtt nőtt a pénztárak vagyonával, sőt, sokkal gyorsabban nőtt annál. A rendkívüli, a most élő generációk életében többet vissza nem térő lehetőséget az ország elpuskázta.
Ez természetesen független attól, hogy miként kell elkönyvelnünk a pénztári befizetéseket. A társadalombiztosításból kieső járulékok mindenképp bekerülnek a pénztárakba és ott mindenképp vagyon halmozódik fel belőlük. Az első, a ténylegesen megvalósult esetben mindössze annyi történt, hogy az implicit adósság egy részéből látható adósság lett. A második, elvesztegetett lehetőség az lett volna, hogy az implicit adósság úgy csökken, hogy közben nem nő a látható adósság.
A költségvetési hiány elszámolásához még egy kérdés kapcsolódik szorosan. Ha a magánpénztárba fizetett járulékot is államháztartási bevételnek minősítjük, akkor az onnan kifizetendő nyugdíjakat is közkiadásnak kell majd tekintenünk. 2013-tól kezdődően eleinte csak kis tételként, a 2010-es évek végétől azonban egyre nagyobb mértékben fogja terhelni az egyensúlyt az, hogy valaki, elfogadott szabályozás híján egyelőre még nem tudjuk kicsoda, a pénztárakban gyűlő pénzből járadékot fog szolgáltatni. Itt fog visszaütni, hogy nem előre takarékoskodtunk. Mivel nem fogtuk vissza kiadásainkat a lehetőség 15 évében, majd akkor kényszerülünk rá, amikor egyszerre kell nyugdíjakat is folyósítani és a párhuzamosan felgyűlt adósságot is visszafizetni. Ráadásul akkor, amikor a demográfiai helyzet már sokkal nehezebb lesz.
Ezen a ponton a kilenc kormány levele nem következetes. Miközben, megítélésünk szerint helyesen, be kívánják vonni az államháztartási statisztika körébe a magánpénztári szektor járulékgyűjtését, figyelmen kívül hagyják a járadékfizetést. Ez a féloldalas megoldás, ha megvalósulna, alapvetően félrevezető következtetésekre vezetne, rövid idő alatt pénzügyi korrekciót kényszerítene ki és aláásná a befektetői bizalmat. Az nyilván nem megy, hogy a mérlegben a bevételeket tüntetjük csak fel, a kiadásokat nem.

 

Ez pedig elvezet bennünket a gondolatmenet utolsó állomásához. Az elszámolás szükséges, de jelen változatában féloldalas kiigazítása alacsonyabb hiánymutatóra és adósságállományra vezet. Ez azonban csak optikai illúzió, amit fájdalmas korrekció kell, hogy kövessen. Ha a magánpénztári szektort teljes egészében, a járulékbevételeket és nyugdíjkiadásokat egyaránt beleértve vesszük számításba, úgy a költségvetés mozgástere átmenetileg megnő. A pénztárak 2013-ban kezdik a járadékfizetést (feltéve, ha addig hatályba lép az ezt szabályozó jogszabály), de, a pénztártagok korösszetétele miatt, még évekig kevesebbet fognak kifizetni, mint amennyit beszednek. A kifizetendő nyugdíjak várhatóan csak a 2010-es évek végén vagy a 2020-as évek elején fogják elérni, sőt, várhatóan meg is haladni a beszedett járadékok értékét. Vagy, helytelenül, figyelmen kívül hagyjuk a magánpénztári járulék felhalmozást és nyugdíjfizetést, következésképp hiánynak tekintjük a társadalombiztosításban fizetett költségvetési kompenzációt (ez ellen tiltakozik a kilenc kormány), vagy, korrekt módon, a teljes magánpénztári szektort az államháztartás részének tekintjük, beleértve a járadékfizetést is, és akkor középtávon tágul a mozgástér, néhány év múlva viszont erősen beszűkül.
Hogy ez a megnövekedett mozgástér kiaknázható-e, hogy a piaci szereplők miként reagálnak rá és egyáltalán hisznek-e benne, és ha kiaknázható, akkor adósságot kell-e csökkenteni belőle vagy az adóterheket, már új kérdések, függetlenek attól, hogy az államháztartási tételeket miként kell elszámolni. Ha a mi véleményünket  kérdezik, a legkedvezőbb kimenet az adósságállomány csökkentése lenne, hogy a most kezdődő demográfiai idősödés minél kevesebbet vegyen le a hosszú távú GDP növekedésből.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.