Képzelt jelentés 1637-ből, a holland tulipánválságról

BlogMadarász Aladár

Nem, ezt nem én találtam ki és nem is Déry Tibor hagyatékából került elő a popfesztivál eddig ismeretlen párdarabja, hanem Joe Nocera, a New York Times vezető gazdasági publicistája állt elő vele, abban a cikkében (Inquiry Is Missing Bottom Line jan. 28.), amely ismerteti és kommentálja az amerikai pénzügyi válságról e héten kiadott vizsgálóbizottsági jelentést.
(Final Report of the National Commission on the Causes of the Financial and Economic Crisis in the United States)

Az internetes változatban 633 oldalas, több mint 700 tanú meghallgatására, számtalan dokumentumra épülő kötet két markánsan különböző interpretációt ad közre a válságról, tükrözve az amerikai közélet és gondolkodás jelenlegi mély megosztottságát. A többségi, demokrata vélemény summája: „A válság emberi cselekvésből és annak hiányából alakult ki, nem az anyatermészet vagy a megkergült számítógépes modellek okozták. A pénzügyek kapitányai és a pénzügyi rendszerünk állami felvigyázói semmibe vették a figyelmeztetéseket, és nem voltak képesek rákérdezni, megérteni és kezelni a rendszerben kialakuló kockázatokat, amely rendszer oly lényeges az amerikai közönség jóléte szempontjából. Hibájuk nem botlás volt, hanem óriási luft.”

A bizottságban kisebbségben lévő republikánusok közül hárman azt fogalmazták meg, hogy a válság nem vezethető vissza egyetlen okra, különösképpen nem a szigorúbb szabályozás hiányára az Egyesült Államokban, hanem tíz különböző, nemzetközi és hazai ok összhatásának eredőjeként jött létre. Ezek között szerepelnek a hitel- és lakáspiaci buborékok, a nem hagyományos jelzálogok, a hitelminősítés és az értékpapírosítás, a korrelált pénzügyi, tőkeáttételi kockázatok, a likviditási és az átterjedési kockázat, a pénzügyi sokk és pánik, és a pénzügyi válság reálgazdasági következményei. Végül a negyedik republikánus tag társaitól is különválva a kormányzati kudarc piacpárti érvelésekből ismerős gondolatmenetét ismételte meg. „A pénzügyi válság sine qua non-ja az amerikai kormányzat lakáspolitikája volt, amely 27 millió subprime és és más kockázatos hitel megadását eredményezte …ha az amerikai kormányzat nem lépett volna erre az útra – előmozdítva a példátlan nagyságú és mennyiségű gyenge és nagy kockázatú jelzáloghitel-buborékot – akkor a 2008-as nagy pénzügyi válság nem következett volna be”.

De mi köze ehhez a holland tulipánoknak? Nocera szerint a jelentés, noha számos tényező esetében elmélyíti ismereteinket, de – amint azt a republikánus kisebbségi vélemény felrója – „inkább a rossz események krónikája, mintsem arra összpontosító magyarázat: mi és miért történt”. A New York Times újságírója azonban a kisebbségi véleménnyel sincs kibékülve: „ez annyira vértelen, mintha azt mondaná, senki sem felelős azokért a rossz dolgokért, amelyek Amerikában a válság előtti években történtek”. Míg a bizottság elnöke a jelentést bemutatva sommásan úgy fogalmazott: a válság elkerülhető lett volna, az egyik republikánus szakértő szerint viszont: ha azt mondjuk, hogy bizonyos személyek bizonyos cselekedetei okozták a válságot, tehát előre látható és elkerülhető volt, „akkor erre a valódi válasz: ezt nem tudjuk”. De Nocera tudja: „Ha csaknem négy évszázaddal ezelőtt lett volna egy Holland Tulipán Vizsgáló Bizottság, kétségtelenül találtak volna olyan tulipánt értékesítő ügynököket, akik csalárdul meggyőztek embereket, hogy vegyenek fel kölcsönt tulipánok vásárlására, amit sohasem tudnak visszafizetni. A Bizottság bírálta volna a szabályozókat, akik elnézték a tulipántermesztők kétes praktikáit. Talált volna spekulánsokat, akik megpróbálták ellenőrzésük alá vonni a tulipánpiacot. De évszázadokkal később, mindannyian megértjük, hogy a tulipánmánia nem annyira egyes holland emberek cselekedeteiben gyökerezik, mint abban a tényben, hogy az egész társadalomban úrrá lett az a téveszme, hogy a tulipánárak csak emelkedni tudnak. Ezek a buborékok: a tömeges téveszmék példái.” Innen egyenes út vezet a végkövetkeztetésig: C. Reinhart és K. Rogoff nevezetes könyvének címét (This time is different: eight centuries of financial folly) idézve, ezúttal sincs másként. Ha az ingatlanpiaci buborékért felelős összes rossz szereplőt elszámoltatják, az üdvös lesz, de „a tömeges téveszmék, sajnos, hozzátartoznak az emberi állapothoz, és ezen semmiféle jelentés, bármennyire elevenbe vágó is, nem fog tudni változtatni. Ezért az igazi kérdés nem az, megtörténik-e újra, hanem csupán az: mikor.”

Nos, a németalföldi tulipánmánia okait valóban nem vizsgálta korabeli bizottság, s ezért Nocera képzelt riportját, tényellenes hipotéziseit nem szembesíthetjük a Holland tartomány gyűlése számára készült valóságos jelentés egykorú megállapításaival. A tartományi gyűlés ugyan kétszer is foglalkozott a tulipánkereskedelemmel: először 1636 nyarán, amikor azt fontolgatták, hogy luxusadót vessenek ki a „jelentős összegeket megmozgató” virágkereskedelemre, majd az árak összeomlását követően, amikor a korábbi szerződések érvényessége és kikényszeríthetősége ügyében kértek tőle állásfoglalást a kárvallott tulipántermesztők és gyűjtők.  Jelentés azonban nem maradt fenn, de ennek hiányában is kimondható: Nocera feltevései a tulipánértékesítő ügynökökről és a piacot ellenőrizni próbáló kereskedőkről a lendületes újságírói fantázia szülöttei, vagy hogy stílszerűek legyünk: légből kapottak. A tulipánkereskedelem résztvevői többnyire nem a lelkiismeretlen spekulánsok által becsapott naív és tudatlan emberek voltak, hanem a piaci viszonyokban és a virágok értékelésében eligazodni képes kereskedők és mesteremberek, akiket a divat, a gyűjtőszenvedély, a státusszimbólum megszerzésének kívánsága legalább annyira motivált, mint a kapzsiság, a gyors meggazdagodás vágya, ami miatt már a korabeli, egyházi ihletésű pamfletek és szatírák is megrótták őket.  

Fogasabb kérdés, hogy a tömeges téveszmére hivatkozó magyarázat elfogadható-e.  A tulipánmánia történeti interpretációi közül azok, amelyek a racionális várakozások és a hatékony pénzügyi piacok hipotézisét tekintették és tekintik elméleti kiindulópontjuknak, kétségbe vonták a buborékok létét és a tömeghisztéria szerepét, mondván, hogy ez nem magyarázat, hanem tautológia, az eseményekre aggatott név. Csupán arra szolgál, hogy igazolja a pénzügyi moralisták követelését a „piaci őrületet korlátozó és ellenőrző kormányzati szabályozás” alkalmazására egy olyan világban „amely tele van a pénzügyi Armageddontól állandóan rettegő befektetőkkel”. (Garber 2000) Bár a  FCIC jelentésének éppen ez a 2007-ben bekövetkezett pénzügyi Armageddon a tárgya, a hatékony piacok elméletének híveit ez sem ingatta meg: a modern piacon, ahol transzparens tranzakciók mennek végbe és ezeket a független auditorok és hitelminősítők ellenőrzik, irracionális buborékok kialakulása és fennmaradása nem lehetséges, a buborék kifejezés értelmetlen. ( Fama 2010) Vérmesebb kritikusok szerint ez zombi közgazdaságtan, amely elutasítja a tanulságok levonását, az újragondolást, s csupán múló zavarnak tekinti a pénzügyi válságot, vagyis – Santayana sokszor idézett aforizmájának megfelelően – a (fél)múlt tagadásával annak megismétlésére kárhoztatja a világot. (Quiggin 2010)

Az irracionalitás szerepét tagadó másik érvelésmód történeti alapon argumentál: arra hivatkozik, hogy a tömegőrület mint magyarázat maga is meghatározott viszonyok között kialakult elbeszélésmód, amely paradox módon a viktoriánus korszak  populáris irodalmában jött létre és vált meghatározóvá. A tulipánmánia, John Law Mississippi társasága és a South Sea Bubble Charles Mackaynak  a XIX. század közepén megjelent könyvében került együvé a boszorkányüldözéssel, magnetizmussal, ereklyekereskedelemmel stb..  Ha 1637-re és 2008-ra egyaránt alkalmazhatóként fogadnánk el ezt a tömeges téveszmékre alapuló magyarázatot, miként Nocera teszi, akkor – úgymond − lényegében ugyanúgy járnánk el, mint a homo oeconomicus feltevésével dolgozó közgazdászok, tértől és időtől független monokauzális összefüggésre vezetnénk vissza egy összetett társadalmi-gazdasági jelenséget. Ez a gondolatmenet ott sántít, hogy ily módon zárójelbe kerülnek mindazok a korábbi szövegek, amelyekben az egykorú szereplők is ugyanerre hivatkoztak.  Egy holland krónikás 1647-ben azt írta: „Utódaink minden bizonnyal ki fogják nevetni a mi korunk ostobaságát, hogy ennyire rajongtunk a tulipánokért”. A South Sea Bubble kapcsán pedig se szeri se száma a hasonló megfogalmazásoknak. „1720-ban Anglia és a hozzá tartozó domíniumok lakói eszüket vesztették… összes gazdagságukat és javaikat idegenek és külföldiek kezére adták. Ebben az évben az Angol Királyságot nagyszámú riasztó szörnyeteg lepte el, melyek szokatlan természettel, különös alakkal és rettentően kártékony hajlammal rendelkeztek; az emberek buborékoknak nevezték őket.”

A korabeli szövegek azonban nem akadályozzák a korai buborékok jelenkori történészét (Helen Paul 2011) abban, hogy kijelentse: nem kell komolyan venni azokat az álláspontokat, amelyek az 1720-as buborékot a spekuláció és mohóság káros következményeinek tekintették, mivel ezek olyan emberektől származnak, akik nem értették a pénzügyi elméletet és „politikai nézeteik nem voltak haladók (sic!)”. Minden további nélkül névértéken venni egy történeti kor, egy szereplő vagy krónikás narratíváját, reflexióját saját helyzetéről, felfogásáról vagy cselekedetéről persze nem helyes, de semmibe venni még kevésbé elfogadható. A hajdani és mai válságok magyarázatában a kvantitatív elemzések és a szigorúan definiált elméletek mellett szükség van arra is, amit Akerlof és Shiller történetmesélésnek (storytelling) nevez, hangsúlyozva, hogy ezek nem csupán magyarázatai a tényeknek, hanem maguk is tények. Talán így közelebb jutunk az instabilitás okainak megértéséhez, még ha bűnbakot nehezebb is lesz megnevezni.

Hivatkozások:

G. Akerlof – R. Shiller: Animal spirits. Princeton, 2009.
J. Cassidy: Rational irrationality. Interview with Eugene Fama  
Final Report of the National Commission on the Causes of the Financial and Economic Crisis in the United States
P. Garber: Famous first bubbles. MIT Press, Cambridge, Mass. 2000.
A. Goldgar: Tulipmania. U. of Chicago Press, Chicago, 2007.
H. Paul: The South Sea Bubble. Routledge, London, 2011.
Madarász A. : Buborékok és legendák I.  Közgazdasági Szemle, 2009/7-8.
J.Nocera: Inquiry is missing bottom line
J. Quiggin: Zombie economics. Princeton, 2010.
C. Reinhart – K. Rogoff: This time is different: eight centuries of financial folly. Princeton, 2009.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.