Létezhet-e egyszerű pénz és bankreform, és miért hisznek benne sokan?

BlogVincze János

Az ideális pénz és bankrendszer a közgazdaságtan perpetuum mobile-je. Sokan gondolják úgy, hogy a világ szinte minden baja megoldódna egy alkalmas reformmal, és tudják is, hogy milyen legyen a reform.
A nagyszabású reformereket többnyire az jellemzi, hogy valamit nagyon nem értenek abból, ahogyan a pénz és a bankok funkcionálnak. Mindazonáltal Joób Márk cikkeelőször meglepett. Nem értettem, hogy miért forradalmi monetáris politikai újítás az államkötvény vásárlás, de aztán arra gondoltam, hogy biztosan csak a korkülönbség teszi (lásd: „újszülötteknek minden vicc új”).

A pénzkibocsátás (újra?) államosításával és a 100 %-os tartalékráta bevezetésének ötletével nem először találkoztam. A pénzteremtéssel kapcsolatos fejtegetéseket meglehetősen zavarosnak találtam, de többször tapasztaltam, a bankok és a pénz témakörben bámulatosan homályos elképzelésekkel rendelkeznek még tanult és gondolkodó emberek is. Az a rossz érzésem támadt, hogy mi (azaz közgazdászok, közgazdaságtant tanítók) vagyunk a felelősek a dolgok ilyetén állapotáért.  Pete Péter vitacikke újabb impulzust adott, ugyanis ebben is van néhány állítás, amivel érdemes vitatkozni. Ezek kapcsán igyekszem megfogalmazni azt, hogy mit is kellene másképpen tanítani ahhoz, hogy legalább a triviális félreértéseket a pénz-bankok témában elkerüljük. 

Azt gondolom, hogy nemcsak Joób Márknak vannak tévhitei a pénzzel és bankokkal kapcsolatban, hanem a magukra adó egyetemek (legyen szó akár híres amerikai egyetemekről) sikeres makroökonómiai vizsgát tett hallgatói jelentős részének is. Ennek egy oka az, hogy a pénz és bankok problematikájáról a közgazdász szakmának, mint olyannak nincs túlságosan mély elméleti mondanivalója, és a makroökonómiai „modellek” túlnyomó többsége nem foglalkozik sem a tranzakciós technológiákkal, sem pedig bankokkal. Amikor pedig igen, akkor az meglehetősen messze van a használhatótól. Ez a hiányosság egyébként mikroökonómiai probléma, mivel a makromodellek lényegében azt alkalmazzák, amit a mikroökonómiában találnak. A makroökonómiai oktatás fontosnak tartja, hogy valamit azért mondjon a pénzről és bankrendszerekről, de azt igyekszik minimalizálni (hiszen „úgy sem lesz rá később szükség”), és oly annyira stilizáltan tárgyalja a dolgokat, hogy nem csoda, hogy aki rábámul a „Valóságra”,  meglepődik, hogy az mennyire más, mint, amit tanult. Valljuk be, az olyanfajta absztrakciós képesség (a probléma szempontjából nem lényeges részletek elhanyagolása), ami az elméleti közgazdászokat elvben jellemzi, az átlag egyetemet végzett embertől meglehetősen idegen. Oblath Gábor ebben a blogban (Pénzügyi közvetítés és makrogazdasági elemzés – áthallásokkal) felhívta a figyelmemet arra, hogy az oktatás reformjának szükségessége másokban is felmerült. Elolvasva Michael Woodford írását úgy találtam, hogy reformjavaslata alapvetően mellélő, már csak ezért is érdemes a problémával foglalkozni. 

A megoldás szerintem az lenne, hogy bármennyire is mellékszálnak tűnik, számos tényt, történeti részletet kellene oktatni pénz-bank témában, amellett, hogy néhány fogalmat nem ártana pontosítani, és tudatosítani. Végignéztem két Magyarországon, és, ha jól tudom, nemzetközileg is, népszerű bevezető makro tankönyv pénzről és bankokról szóló fejtegetéseit (Mankiw: Makroökonómia, és Stephen Williamson: Macroeconomics), és ezek alapján bízvást állíthatom, hogy a probléma létezik: kevés konkrét történelmi tény, és fogalmi tisztázatlanság. Állíthatom ezt annak ellenére, hogy mindkét szerző tett erőfeszítéseket. Nem azt akarom mondani, hogy amit írnak az hibás vagy téves, hanem azt, hogy kevés és potenciálisan félrevezető. Manapság közgazdászok is egyre gyakrabban kifogásolják fogyasztóvédelmi szempontból a vállalatok által nyújtott információkat, nem pusztán azért, mert azok „hamisak”, hanem azért is, mert a cégek nincsenek tekintettel – vagy inkább túlságosan is tekintettel vannak – a fogyasztók kognitív képességeire. A makro tankönyvekben sok minden „ott van”, de sajnos nincs minden, és ami van, abból nehéz kihámozni a lényeget.

Tehát az alábbiakban először azt fogom kifejteni, hogy mit kellene tanítani a makroökonómiában a „pénzteremtés” témában. Ez a rész jórészt tartalmazza azt követő mondanivalómat:  Pete Péter kiemelt állításával szemben a 100 %-os tartalékkövetelmény nem jelentene egyszintű bankrendszert, szocializmust (Észak-Korea, Kádár stb.) és a hitelezés megszűnését. Viszont nem is oldaná meg a problémákat, amit – ha nem tévedek – Joób Márk elvár ettől az intézkedéstől. Egyszerű és hatékony bank és pénzreform nem képzelhető el, örüljünk, ha találunk (találnak) valami nem túl komplikáltat, ami tűrhetően jól működik. 

 
I. Mit tanítunk, és mit kellene tanítanunk?
 
 
I.1 Tranzakciós mechanizmusok
 
A csere, amikor tehát valamilyen számunkra fontos dolgot meg akarunk szerezni úgy, hogy adunk is érte valamit cserébe, nem triviálisan megoldható probléma. Mindenki könnyen belátja, hogy az általános barterkereskedelem („árut áruért”) nagyon körülményessé tenné az életünket, mivel az igények kölcsönös megegyezése ritka. Ez az érv szinte minden tankönyvben szerepel, ezzel indokolják a pénz intézményének létrejöttét, mint megoldást a problémára. A szokásos definíció szerint a pénz általános csereszköz, amit nem azért fogad el valaki, mert közvetlenül hasznos számára, hanem azért, mert bízik abban, hogy ki tudja cserélni valami közvetlenül hasznos dologra. Ezután még el szokás mondani, hogy egy ilyen általános csereeszköz tartós kell, hogy legyen, és hogy igen gyakran elszámolási egységként is funkcionál annak egy egysége. Különböző történetek jönnek ezután arról, hogy milyen pénzek voltak a történelemben. A készpénz fogalmának megvilágításához még más elemek (például fontos-e, hogy önmagában van-e értéke a pénznek) is tartoznak, de innen gyorsan eljutunk annak definiálásához, hogy mit tekintenek a közgazdászok ma pénznek, és erről kiderül, hogy ez nemcsak a készpénz, hanem a bankbetét is. Ez az a pont, ahol szerintem nem így kellene folytatni.
Helyesebb lenne azt a kérdést vizsgálni, hogy milyen más csere (tranzakciós) mechanizmusokat talált ki az emberiség, ugyanis a pénz sem tökéletes megoldás. Itt első helyen kézenfekvően adódik a hitel, pontosabban az áruhitel. Hiszen úgy is szert tehetek egy árura, hogy megígérem, hogy később adok érte cserébe valamit. Ha a hitelről van is szó a könyvekben, nem hangsúlyozzák azt a jellegét, hogy a pénzzel ellentétben a hitelnek „van szaga”. Ugyanis X ígérete más, mint Y-é, és X ígérete X1-nek is más, mint X ígérete X2-nek.[1]  Ez a hitelezés egy olyan problémája, amit a pénz intézménye ”megold”. Ugyanakkor a közvetlen hitel (áruhitel) egy olyan tranzakciós mechanizmus, amely független a pénztől, és ami bizonyos helyzetekben, bizonyos ágensek számára preferált a pénzbeli cseréhez képest. A hitelnek van közvetett formája is, a vevő hitelt kér pénzben valakitől – amit pénzben fog visszafizetni – és ezen a pénzen veszi meg a kívánt árut. Ez a kombinált cseremechanizmus együtt létezik a másik kettővel (pénz és áruhitel), ami közgazdászok számára azt jelenti, hogy egyik sem dominálja a másik kettőt.
 
Az emberiség kitalált más tranzakció könnyítő mechanizmusokat is, amelyeket centralizált cseremechanizmusoknak nevezhetnénk. Ezek alaptípusa az elszámolóház. A középkori champagne-i vásárokon a messziről jött kereskedőknek az árukon kívül sok készpénzt (vagy aranyat) kellett volna cipelniük magukkal, ha nincs elszámolóház. Az elszámolóház számlát vezetett, és a vásár végén az egyes kereskedőknek az elszámolóházzal kellett rendezniük a számlát, vagyis a nettó egyenleget befizetni (átvenni). Elszámolóházak ma is működnek, többnyire a pénz és tőkepiacokon, de potenciálisan kiterjeszthető a hatókörük, amit a mostanában terjedő helyi pénzek bizonyítanak.[2] Ugyanis már legalább a XIX. századi Amerikában kitalálták az elszámolóház bizonylatot (clearinghouse certificate), amely bankjegyhez hasonlóan általános(abb) csereeszközként funkcionált. Vagyis a centralizált csere és a pénz is kombinálhatóak. 
 
A tananyagnak persze pontosabbnak és részletesebbnek is kell lennie annál, amit itt leírtam. De a lényeg annak bemutatása történelmi példákon keresztül, hogy léteznek alternatív mechanizmusok – ha úgy tetszik társadalmi intézmények – a tranzakciók lebonyolításához (készpénz, hitel, centralizált csere), amelyek kombinálhatók egymással. A kártyás fizetési rendszerek mindezeket kombinálják a modern információtechnológia segítségével. Teljes és kimerítő klasszifikáció nem fontos, csupán annak megértetése, hogy itt alternatívák vannak, amiket fel kellett találni, ezek fejleszthetők és kombinálhatók, és a választásokat köztük a konkrét körülmények (a költségek és a technológiai lehetőségek) befolyásolják. 
 
Mit tehet azonban az, akinek nem nyújtanak hitelt, nincs készpénze, és nincs a közelben olyan elszámolóház, amelyen keresztül a kívánt vételt lebonyolíthatná, ugyanakkor tudna mit adni a kívánt áruért? Kénytelen lehet likvidálni a vagyonának egy részét, vagyis pénzzé tenni valamilyen vagyontárgyát. A bankbetét fogalmát itt kellene bevezetni, hiszen a bankbetét történelmi jelentősége az, hogy ez egy olyan aktíva, ami rendkívül likvid, azaz nagyon gyorsan és kis költséggel átváltható készpénzzé, és nincs – nominális – átértékelődésnek kitéve. Ugyanakkor kockázatos, hiszem nem biztos, hogy hozzájutok a betétemhez. Viszont a készpénz tartása is kockázatos, mert kitesz a rablás veszélyének. Vannak-e más likvid aktívák, amelyek könnyen pénzzé tehetők? Ez bizony korfüggő, a modern korban egyre több olyan értékpapír létezik, amelyeket az jellemez, hogy mindig lehet adni és venni őket (kötvény, részvény stb.). Ezért ezen aktívák gyors likvidálása sem lehetetlen, de kisebb tranzakciókhoz mégsem ajánlott, mert akkor a fajlagos költség nagyon nagy lenne. Itt van azonban a modern kor egyik vívmánya a befektetési alap által kibocsátott befektetési jegy. A befektetési alap számára a portfolió menedzselés sokkal kisebb költséggel végezhető el, mint az alapban részesedést szerző egyének számára, ami lehetővé teszi – hála az elektronikus adatátvitelnek .- hogy kötvény és részvény tulajdonunkat gyakorlatilag ugyanolyan gyorsan likvidáljuk, mint bankbetétünket, és kis összegű vásárlásokhoz is használhassuk ezt a csatornát. Befektetési alapokat persze menedzselhetnek bankok, de ez nem szükségszerű, az értékpapírszámla más, mint a betéti számla.  
 
Természetesen el kell mondani azt a szokásos pénzdefiníciót, hogy a pénz= készpénz+bankbetét, de hozzá kell tenni azt is, hogy 1 milliárd forint így értelmezve nagyon más volt 1980-ban, mint 2010-ben. (És itt nem az árszintek különbségére gondolok.) Mit tudtam kezdeni a betétemmel 1980-ban? Bejárhattam a bankba befizetni rá, és pénzt felvenni. Erről szól a Baumol-Tobin-féle pénzkeresleti modell, amit ma már talán nem is nagyon tanítanak. Egyébként a Baumol-Tobin-modell egyik nagy tanulsága az, hogy a készpénz és a betét nem tökéletes helyettesítők, tehát – itt lehet hivatkozni a mikroökonómiára – összeadásuk szigorúan véve nem is jogos. 1980-ban Magyarországon is léteztek már bizonyos átutalási megbízások, de a világ nyugatabbi felén ekkor már a betétek sokkal inkább hasonlítottak a készpénzre, mint nálunk. Lehetett csekkel is fizetni, ami végül is egy kombinált mechanizmus, tartalmaz egy áruhitel komponenst is. De léteztek már bankkártyák, amelyek viszont a centralizált cserét is tartalmazzák, a betétek gyors likvidálását és transzferjét téve lehetővé. A csekket, mint fejlődési szakaszt a magyar gazdaság átugrotta, a mai betéteink mindenesetre sokkal jobb készpénz helyettesítők, mint az 1980-as betétek voltak.
 
A tanulság az, hogy már a legegyszerűbb pénzaggregátum definíciónk sem objektív, és amikor közgazdászok újabb és újabb M-eket találtak ki, akkor nem mértek, hanem a gazdaság likviditásának indikátorait keresték, szükségképpen a sötétben tapogatózva. Nem csoda, hogy a 90-es évek elejére a pénzaggregátumokat a monetáris politika kezdte elfelejteni, és modern előbukkanásuknak újszerű okai is vannak. Valójában a központi bankok (és elemzők) ma sem tudnak sokat kezdeni a különböző pénzaggregátumokkal.
 
Summa summarum:
 
1. Sokfajta cseremechanizmus alakult ki a történelemben, ezek helyettesíthetik egymást és kombinálhatók is. A pénz, amely talán a legfontosabb volt a múltban, csupán egyike ezeknek.
2. A közgazdászok által használt pénzdefiníciók önkényesek, indikátorok, nem pedig mértékek.
3. (A későbbiek kedvéért.) Bankoknak és az államnak nagyon fontos szerepük volt és van ezekben a mechanizmusokban, de nem nélkülözhetetlenek.[3]  
 
 
 
I.2 Bankok vagy pénzügyi közvetítők
 
A modern gazdaságok tranzakciós mechanizmusai nem érthetők meg a pénzügyi közvetítő rendszer nélkül. Általános definíciót adni nem érdemes, de a pénzügyi közvetítő intézményeket nagyjából jellemzi az, hogy vagyontartási lehetőségeket nyújtanak egyfelől, másfelől pedig résztvesznek számos fent jellemzett tranzakciós mechanizmusban. Ezek után a kereskedelmi bankot úgy definiálnám, mint egy olyan szervezet, amelynek passzívái és aktívái között (jelentős mértékben) szerepelnek betétek és hitelek. Azt kellene elmagyarázni, hogy a bankrendszer a betéti szerződésekkel azt éri el, hogy olyan aktívát hoz létre a megtakarítók egy csoportjának, amely egy speciális, több szempontból vonzó megtakarítási forma. Előnyei vannak a készpénzzel, áruval, kötvénnyel, vagy részvénnyel szemben. Eközben bankok illikvid aktívákat (hitelek) tartanak. A betéti és hitelszerződés együttese csak akkor működőképes, ha sok betétes van, akik „ritkán” és nem teljesen korreláltan szeretnének hozzáférni a pénzükhöz. Ez teszi lehetővé azt, hogy viszonylag alacsony tartalék mellett, azaz sok hitellel működhessenek a bankok is. A kereskedelmi bankok speciális tulajdonsága a lejárati vagy likviditási transzformáció (likvid források és illikvid kihelyezések). Hangsúlyozandó, hogy ez az intézmény korántsem antik, hanem a modern kor egyik találmánya. Ezután rámutatnék arra, hogy a likviditási (lejárati) transzformáció milyen sérülékenységet okoz, és tisztáznám a tartalékok fogalmát, amelyek növelése mérsékli a sérülékenységet. [4]
 
Mivel a mai bankrendszerek általában kétszintűek, itt szükséges a jegybank fogalmának bevezetése. Azonban ahhoz, hogy megértse valaki és ne csak megváltoztathatatlan tényként fogadja el a kétszintű bankrendszert, el kellene mesélni valamit a történelemből is. Például azt, hogy kereskedelmi bankok valaha bankjegyeket is bocsáthattak ki. A központi bank bankjegy kibocsátási monopóliuma nem az örökkévalóság óta létezik, és mondjuk a Bank of England esetében ez egy politikai alku eredménye volt egy „befektetői csoport” és a hatalmon lévő politikusok között. Központi bank létezhet, mint szabályozott magánmonopólium, nemcsak, mint állami intézmény. De érdemes azt is megemlíteni, hogy a jegybankoknak történelmük során általában egyik fontos feladata volt az, hogy likviditás hiány esetén kisegítsék a bankokat. Azt, hogy a bankjegy kibocsátási monopólium valójában közhasznú-e,  sokan vitatták a múltban, és néhányan ma is. Pillanatnyilag kevesen mernek e monopólium megszüntetése mellett kardoskodni. A legjobb érv a központi bank mellett az, hogy ez egy olyan szabályozó szervezet, amely nem profitérdekből cselekedvén képes bizonyos piaci tökéletlenségeket korrigálni, valamint, hogy állami bevételi forrás. Itt azért nem árt elmondani a seigniorage, mint adófajta hatékonyságával kapcsolatos  kételyeket.
 
A hagyományos tankönyvi megközelítésben eddig elsősorban azt hiányolom, hogy a történelmi példák adta lehetőséget távolról sem használja ki, és amikor csak egy konkrét időszakban (a jelenben) létező rendszert kívánja leírni, nem képes megmutatni sem a kialakulás okait, sem pedig a változási lehetőségeket. Ezen a ponton viszont egy radikálisabb újítást tartanék fontosnak.
 
A bankok (bankárok?) társadalmi megítélése, presztízse távolról sem homogén. Összevetve mondjuk a pékekkel, sokkal többen viseltetnek komoly ellenszenvvel a bankárok iránt, míg mások számára a „bankárszakma” kiemelkedő. Pedig a sütőipart sem övezi feltétlen csodálat, a dohos búzából való kenyérsütés vádja több évszázados, és már Magyarországon is előfordult, hogy pékségeket kartellezéssel vádoltak.      
 
A bankokat, bankszakmát illető megítélések mögött gyakran tévhitek találhatók. Az okok kimerítő vizsgálata talán valóban nem a makroökonómia feladata, de a makroökonómiai oktatás hozzájárulhat sok, ha nem is minden tévképzet, megszüntetéséhez. A modern pszichológia a debiasing kifejezéssel illeti azt a folyamatot, amikor valamilyen kognitív hibát (cognitive bias) próbálunk tudatosan megszüntetni. A bankokkal (innentől kezdve az egyszerűség kedvéért banknak hívok mindenfajta pénzügyi közvetítőt) kapcsolatban több ilyen is forgalomban van.
 
Nagyon sokan, még gazdasági diplomával rendelkezők is, meg vannak győződve arról, hogy a bank ”pénzautomata”, vagyis egy olyan szervezet, ami arra van mintegy ítélve, hogy profitot termeljen a semmiből. Ennek egy lehetséges magyarázata szerintem az a gyakran „ártatlannak” tekintett megfogalmazás, amely szerint a bankok „pénzt teremtenek”. Ezzel, sokak számára, mintegy isteni (vagy állami) attribútumokat bitorolnak. A tankönyvekben szokásos stilizált banki mérlegekből megállapítjuk, hogy a bankok költségei a betéti kamatok, és bevételei a hitel kamatok, és mindenki tudja, hogy az utóbbiak gyakran lényegesen meghaladják az előzőket. Tehát: a bankok pénzt (betétet) teremtenek azáltal, hogy hiteleket nyújtanak, és bezsebelik a kamatkülönbséget. Ha ehhez hozzávesszük a gyakran 0 közeli tartalékrátákat, akkor pszichológiailag érthető a „pénzautomata” konklúzió. Sajnos a banki mérleg egy azonosság, nem pedig egy temporális oksági összefüggés, tehát azt mondani, hogy a bank a betétesek pénzét közvetíti, vagy hogy a bank hitelezéssel teremt pénzt, a mérleg szempontjából teljesen egyre megy, a mérlegből csak az látszik, hogy az egyik oldalon állnak az alig kamatozó betétek, a másikon pedig a valamivel kisebb, ám „jócskán” kamatozó hitelek.
 
Fontos lenne azt is tisztázni, hogy a bankok nem tisztán immateriális gazdasági szervezetek[5], számos reálerőforrást (emberek, épületek, információs technológia stb.) használnak fel. A szokásos makroökonómiai bank leírás ezt a téma szempontjából elhanyagolhatónak tekinti, ami igaz is, azonban ezzel is torz képet ad. A banki szolgáltatások semmiben sem kevésbé reálisak, mint a villamosenergia szolgáltatás, és ugyanúgy erőforrásokat igényelnek. Ahhoz, hogy a bankbetét valóban likvid aktívaként, ha úgy tetszik ”pénzként”, funkcionáljon bankfiókok, banktisztviselők, információs rendszerek stb. szükségesek. 
 
Ám fontos az is, hogy hiteleken kívül a bankok másfajta aktívákat (részvények, kötvények) is tarthatnak, és a bankok hitelezési „képessége” szintén erőforrás és információ igényes. Legalább ugyanilyen lényeges annak hangsúlyozása, hogy a betéteken kívül más lehetséges források (passzívák) is léteznek, például a bank is vehet fel hiteleket és bocsáthat ki kötvényeket. Ki kell térni a tőkeáttétel fogalmára, és arra, hogy a bankok tőkeáttétele általában nagyobb, mint más vállalatoké, de a saját tőke sohasem 0. A bankok bevételei kockázatosak, és a költségei nem elhanyagolhatóak, aminek következtében a saját tőke könnyen lehet negatív, vagyis a bank csődbe juthat normális üzletmenetben is, hasonlóan bármilyen más vállalkozáshoz.  Vagyis elengedhetetlennek tartom, hogy egy hozzávetőleges banküzemtani bevezetőt tartsunk makroökonómia órán, dacára annak, hogy erre később „nem lesz szükségünk”. Miért? Mert míg makroökonómiát sokan tanulnak, banküzemtant kevesebben, és szinte biztosak lehetünk abban, hogy a banküzemtani ismereteket ők sem fogják tudni összerakni a makroökonómiai ismeretekkel, ha nagyon eltér a két tantárgy. Vagyis ha a makro lényegesen elnagyoltabb, absztraktabb ugyanarról a témáról.
 
Idáig az a „veszély” fenyegethet, hogy a bankokat mintegy túl jó színben tüntetjük fel. Van azonban az érmének egy másik oldala is: hogyan magyarázhatjuk a bankokkal szembeni ellenérzéseket? A pusztán ostobaságra vagy irigységre való hivatkozás csak a tekintély (és bank) tisztelő diákoknak elfogadható. Létezik azonban a bankoknak egy olyan tulajdonsága, amivel a közgazdaságtan nem sokat tudott kezdeni, és ezért hanyagolni szoktuk. Nevezetesen arról van szó, hogy a sok kis betétes léte lehetővé teszi azt, hogy a bankok csődhelyzete sokáig rejtve maradjon, azaz csődhelyzetben lehessenek anélkül, hogy ezt a betétesek és/vagy a tulajdonosok észrevennék. Ez a jelenség a szokásos makrokönyvekből kimarad, a stilizált mérlegben csak pozitív számok szerepelnek. Hogyan lehet a saját tőke negatív (csődhelyzet)? Természetesen úgy, hogy a hiteleket nem fizetik vissza, illetve nem várható, hogy visszafizetik őket. Azonban a betéteseket eközben nem éri kár, hiszen a betétek fluktuációjához elegendő tartalék létezhet, illetve szükség esetén a tartalék kölcsönözhető a jegybanktól vagy más bankoktól. A bank akár még osztalékot is fizethet. Ha betétek helyett például a bank kötvényeket bocsátana ki, amiket időről időre vissza kell fizetni, és ez a rejtett csőd állapot nehezebben alakulhat ki, habár ilyenkor sem lehetetlen. (Lásd Ponzi-sémák vagy pilótajátékok). Tehát a betéteket nagy mértékben használó bank nemcsak azért instabil, mert ki van téve a bankrohamnak a lejárati transzformáció miatt, hanem azért is, mert a bank valóban szélhámossági veszélyforrás![6]
 
Miért okoz ez problémát a közgazdaságtannak? A hagyományos racionális döntéshozói paradigmával ez a jelenség nehezen egyeztethető össze, lehet persze aszimmetrikus információval megközelíteni a problémát, de ez nem vezet messzire.[7] Az, hogy egy átlagos betétesnek fogalma sincs a bank fizetőképességéről annyira nyilvánvaló tény, hogy evvel nem nagyon kell foglalkozni. Ám a hagyományos érvelés szerint ez nem is nagy probléma, elég, ha a részvénypiac racionálisan működik. Ha a részvénypiac szereplői helyesen értékelik a bank hitelportfolióját, akkor jól árazzák be a banki részvényeket is. Ekkor a bank csődbemenése vagy afelé haladása meglátszódna a részvényárakon. Gyakorlati emberek azonban nem hisznek ebben a piaci racionalitásban, amit a bankfelügyeletek léte és a tőkemegfelelési szabályozás is bizonyít. Ha hinnénk a piaci árazás racionalitásában, akkor a bankfelügyeletnek nem kellene komplikált statisztikai mutatókat kiötlenie, és ezeket ellenőriznie, egyszerűen a banki részvények árát kellene figyelnie ahhoz, hogy eldöntse a bank veszélyben van-e. A probléma valójában az, hogy egy hitelportfolió értékelése sohasem objektíven megoldható probléma, a szabályozók nem az abszolút legjobbat keresik, amikor szabályokat írnak elő, csak relatíve tűrhető megoldásokat.[8] A „csalás” legfeljebb jogi értelemben értelmezhető, objektív közgazdasági definíció nincs arra, hogy egy bank mikor inszolvens. 
 
A racionalitási paradigma tehát itt visszaüt, korlátozott racionalitás feltételezése nélkül majdnem értelmezhetetlen a bankok megszokott szabályozása, viszont ennek híján a bankokat lényegében arbitrázsból élő parazitáknak állítjuk be, akiknek jogos profitja 0 lenne. A paradoxon az a helyzetben, hogy – részben – a banktevékenységben rejlő veszély „elhallgatása” vezet el oda, hogy a bankokat ingyenélőknek tartsák sokan. A bankok közvetítő szerepe, a betéti szerződés jellege, és a korlátozott racionalitásnak köszönhetően valóban olyan hatalom birtokában vannak, amely potenciálisan „közveszélyessé” teszi őket. De ez igaz más hatalommal rendelkező emberekre vagy szervezetekre is, lásd politikusok, vagy rendőrök. A kulcs a megfelelő ösztönzés vagy szabályozás, nem pedig a probléma negligálása, amit a közgazdasági oktatás tesz.
 
A bankok hatalommal való visszaélésének egyik jele az a számos bankkonszolidáció, ami egyes nagy intézmények, és sok kis bank esetében a világ szinte minden táján lejátszódott az utóbbi évtizedekben, nemcsak 2008 után. A bankok veszteségeinek államosítása ugyanolyan átláthatatlan az átlagember számára, mint annak megállapítása, hogy egy bank mikor van csődben. Az igazság kedvéért persze lehetne beszélni arról is, hogy a betéteseknek ez így kényelmes, mint ahogy az állampolgárnak is kényelmes delegálni bizonyos döntéseket, és nem kell nagyon meglepődni, ha a túl sok delegálás csalódáshoz vezet.
 
Összefoglalva tehát:
 
1. Sokfajta bank vagy pénzügyi közvetítő létezett a történelemben, és távolról sem biztos, hogy minden lehetőséget kipróbáltunk már.
2. A kereskedelmi bank nem pénzautomata, ugyanúgy működhet tisztességesen sikerrel és kudarccal, mint bármely más vállalkozás.
3. Ugyanakkor a bankok az átlagos vállalkozásokhoz képest „morálisan” veszélyesebb üzemnek tekinthetők, ellenőrzés nélkül a csalárd és nagy haszonnal kecsegtető magatartásokra való csábítás nagyobb.
 
 
II. Kitérő: A makro tananyagok
 
 
Miben különbözik az általam javasolt „tananyag” a makrokönyvekben találhatóktól? A fent említett két könyvet vizsgálom csak, azt hiszem eléggé reprezentatívak, Williamson „modernebb”. Természetesen nem írom le részletesen, hogy mi található ezekben a tankönyvekben, csak a lényeges eltérésekre és egyezésekre koncentrálok. 
 
Mankiw könyve szerint a pénz mindig szükséges a cseréhez, és nem beszél alternatív tranzakciós mechanizmusokról. Azt állítja történelmietlenül, hogy a bankjegy állami találmány, és nem teszi világossá, hogy a bankrendszeren kívül is „teremhet” pénz, habár a kvázipénz fogalmának említése miatt ez kiolvasható a szövegből. Nem teszi világossá, hogy a pénzaggregátumok valójában csak indikátorok, habár megjegyzi, hogy Greenspan 1993-ban bejelentette, hogy nem használják ezeket többet a monetáris politikában, tehát potenciálisan ez is kiolvasható. A 100 %-os tartalékkövetelmény elemzésénél levonja azt a következtetést, hogy ez kiiktatja a bankrendszert a pénzteremtésből, ugyanakkor a Baumol-Tobin modell is le van írva, tehát a figyelmes szemlélő kikövetkeztethetné, hogy a készpénz és a betét nem tökéletes helyettesítők. Csak a legegyszerűbb banki mérlegekkel dolgozik, sem reál tevékenység, sem saját tőke nem szerepel a könyvben.
 
Stephen Williamson (a könyv 2010-es kiadása) jóval közelebb áll az előző pontban  leírtakhoz, mint Mankiw, de van néhány lényeges különbség. A pénzt és hitelt alternatív tranzakciós mechanizmusként írja le, ám a tranzakciós mechanizmusok sokféleségét nem hangsúlyozza. Az általa elemzett CIA (cash-in-advance) modellben a bank közvetít: betét vagy bankhitel az alternatívák, ami a bankszektor tranzakciókban betöltött szerepét némileg eltúlozza, de legalábbis nem hangsúlyozza, hogy bankok nélkül is lehet csereberélni, ha igaz is, hogy bankokon keresztül gyakran olcsóbb vagy egyszerűbb. A pénz definíciókról sajátságosan megállapítja, hogy azok némiképpen önkényesek (somewhat arbitrary). (Számomra ez „vagy-vagy”.) A bankrendszer problémáiba sokkal alaposabb bevezetőt ad, mint Mankiw, szerepel a Diamond-Dybvig modell is, viszont hiányzik a bankrendszer történelmi sokfélesége, a likviditás és szolvencia közti megkülönböztetés problémája, és a bankrendszer „csalásra” való ösztönzöttsége.
 
 
 
III. 100 % tartalék: a piaci hitelezés vége és a pénzkibocsátási monopólium állami kézbe vétele?
 
Miután felírtuk az általános banki mérleget, annak három speciális esetét is meg kellene különböztetni:   
1. Az aktívák között csak tartalék van, és a passzívák között csak betét.
2. Nincsenek betétek.
3. A tartalékok nagysága megegyezik a betétekével.  
 
Az első eset olyan „banknak” felel meg, amelyik csak pénzt „csinál”, nem hitelez. A második eset a XX. századi amerikai befektetési bank (investment bank), vagy a modern kor előtti tipikus bankok. A harmadik esethez tartozó bank a pénzcsinálást tökéletesen szeparálja a hitelezéstől. Az elsőre és harmadikra nincs példa a történelemben (legalábbis én nem ismerek, de örülnék, ha valaki mondana ilyet), de mindkettő logikailag lehetséges.
 
 
 
A kereskedelmi bank esetében a likvid befektetés és illikvid tartozás iránti igény kielégítéséhez ugyanaz a szervezet nyújt szolgáltatást (betét és hitel). A lényeg azonban az, hogy egy bank hitelezhet akkor is, ha nincsenek betétei, csak saját tőkéje. Lehet továbbá pusztán hitelközvetítő is, a hitelek „közvetítésénél” is van kamatkülönbség, ahogyan a nagykereskedő is olcsóbban vesz a termelőtől, mint ahogyan elad a kiskereskedőnek. Viszont nyújthat a betétekkel kapcsolatos „fizetési” szolgáltatásokat úgy is, hogy közben nem hitelez. Ha valaki aggódna az ilyen pénzintézetek profitabilitása miatt, akkor rá lehet mutatni arra, hogy a bankok nemcsak kamatkülönbségből tesznek szert jövedelemre, hanem, sőt egyre nagyobb mértékben, a szolgáltatásaik utáni díjakból. 
 A fentiekből közvetlenül adódik, hogy a 100 %-os tartalékráta nem jelentene szocializmust, és a rövid távú hitelezés végét. Mindössze azt, hogy a fenti három típusú pénzügyi intézmény lenne vele csupán kompatibilis. Nem állítom, hogy nem okozna problémákat ez a váltás a bankoknak. Egy nagyon gyors átállás komoly veszteségeket okozna, aminek mérsékeltebb formáját tekinthetnénk egy egyszeri bankadónak is. Ugyanakkor hosszabb távon is lehetnének jövedelmezőségi problémák. A betétek – különösen a lakossági – ugyanis normális körülmények között nagyon stabilak. Ha a hitelezéshez mindig újabb és újabb hiteleket kell felvenni, akkor az költségesebb, mint betétekből finanszírozni, de nem szükségképpen veszteséges. Vannak „szabad” rövid távú források vállalatoknál és háztartásoknál is, ennek egy részét ezentúl hitelként helyeznék ki a pénzintézeteknek, nem pedig betétként. A kereskedelmi bank vehetne fel hitelt a központi banktól, és azt közvetíthetné, továbbadhatná. Ez megint csak nem jelent monobank rendszert, hiszen a végső üzleti döntés (kinek ad hitelt, milyen feltételekkel) továbbra is a kereskedelmi bankok kezében lenne. Amennyiben a banki hitelezés valóban szakértelmet, reál erőforrásokat, és információt igénylő tevékenység, akkor a meglevő tudást és tőkét továbbra is érdemes lenne kihasználni. A betétekből finanszírozás lehetetlensége nem elsősorban a bankok marginális költségeit érintené, hanem az átlagköltséget. Az üzlet mindazonáltal rosszabbul menne – ez számos adminisztratív korlátozás velejárója – de nem szűnne meg a banki hitelezési tevékenység. Az, hogy a változás jelentene-e reálveszteséget a gazdaságnak persze más kérdés, jelenleg inkább a túlzott tőkeáttétel miatt szokás aggódni, mint amiatt, hogy nem elegendően „mély” a pénzügyi rendszer.
 
A javaslat egyik szokásos indoka az, hogy a likviditási transzformációból adódó kockázatot is kezelni tudja. Ez utóbbi azonban nem nyilvánvaló, hiszen a hitelek lejárata nagyon különböző lehet, és elképzelhető, hogy a bank egyhónapos hiteleket venne fel, görgetve ezeket, és mondjuk több éves hiteleket nyújtana. (Ha jól értem a jelenlegi válságnál befuccsolt intézmények egy jelentős részénél valami ilyesmi volt a probléma.) Vagyis a 100%-os tartalékráta követelmény önmagában nem oldaná meg a lejárati transzformációból adódó kockázatot, ehhez további szabályozásra is szükség lenne. Elegendő mennyiségű szabályozás azt okozhatná, hogy a bank valódi hitelközvetítővé válna: 3 hónapos hitelekből 3 hónapos hiteleket finanszírozna, 2 éves hitelekből 2 éveseket és így tovább. Sebaj, az ingatlanközvetítők is megélnek. 
 
Térjünk át a másik kérdésre: vajon a 100 %-os tartalékkövetelmény a pénz újraállamosítását jelentené-e? Mint könnyen látszik 100 %-os tartalékráta mellett a pénzmultiplikátor 1, vagyis a pénzmennyiség nagysága azonos a monetáris bázissal. Azonban melyik pénzmennyiségé? Az M1-é bizonyosan, de mi van a többi M-mel, amelyek már nem banki passzívákat is tartalmaznak? Továbbá mi történne a centralizált tranzakciós mechanizmusokkal? A kereskedelmi banki pénzteremtés megtiltása még önmagában nem államosítaná a pénzkínálatot, pontosabban azt gyaníthatjuk, hogy a 100 %-os tartalékráta jó ösztönzőket adhat arra, hogy másfajta „belső” pénzek vagy tranzakciós mechanizmusok jelentősége megnőjön. Persze ez is korlátozható további szabályozással, de az, hogy miért lenne jó, ha a cserét szigorúan bilaterizálnánk, és ráadásul a monetáris bázison vezetnénk át, számomra rejtély. Lehet, hogy növelné a seigniorage-t, de ez kicsit olyan, mintha középkori stílusú híd és útvámokat vezetnénk be. A seigniorage lényegében egy sajátos forgalmi adó.   
 
Tehát a kötelező tartalékráta növelése nem tenné tönkre a bankrendszert, nem jelentené a magánhitelezés végét, de nem is monopolizálná a tranzakciós szolgáltatások piacát. Adót, és jövedelemátcsoportosítást persze jelentene, növelné a dezintermediációt, és újabb pénzügyi innovációkhoz vezetne. Önmagában nem oldaná meg a bankrendszerben rejlő kockázatok problémáját, és kérdéses, hogy növelné-e a tőkepiacok hatékonyságát. Adóként nem biztos, hogy ez a leghatékonyabb adózási módszer, ám nem is lenne feltétlenül fojtogató hatással a gazdaságra. Egyszerű varázsszereink nincsenek gazdasági problémák megoldására, de a gazdasági mechanizmusok tönkretétele is nagyobb erőfeszítést igényel. Az oktatás javítása talán segíthet abban, hogy többen megértsék ezt a két nagy és mély igazságot.
 
[1] Zárójelben jegyzem meg, hogy a mai világban már a pénznek is van szaga, lásd pénzmosás. A mai készpénz már csak majdnem általános csereeszköz.
[2] Itt a Kékfrankos (Forint helyett kékfrankos! Helyi pénzzel fizethetnek Sopron térségében) említése azért is hasznos lehet, mert a másnaposságból éppen ébredező hallgatók is felfigyelhetnek.
[3] Tanulságos vitakérdés lehet az órán: az elszámolóházak a forgási sebességet növelik, vagy pénzt hoznak létre?
[4] Erre alapvetően alkalmas a Diamond-Dybvig modell, de Mary Poppins és Mr Banks ismerete is sokat segít a megértésben.
[5] Ezt a Diamond-Dybvig modell nem nyújtja.
[6] Mellesleg jegyzem meg, hogy amíg a kereskedelmi bankok bocsáthattak ki bankjegyeket, addig jelentős mértékben egymást ellenőrizték.
[7] Elnézést a sommás megállapításért, az indoklásra sajnos nem tudok kitérni. Korlátozott racionalitási jelenségeket aszimmetrikus információval magyarázni néhány évtizede szokás a közgazdaságtanban.
[8] A hitelek értékpapírosítása sem megoldás, mint a közelmúlt eseményei igazolták. A vagyonértékelés objektivitásának hiánya persze nemcsak bankokra igaz. 

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.