Megjegyzések a Nemzetgazdasági Minisztérium „Magyar növekedési terv” c. konzultációs anyagáról

BlogSoós Károly Attila

A Magyar Növekedési Terv (a továbbiakban NT vagy Terv) tárgya alapjában az ipar fejlődése. 171 oldala csak érintőlegesen foglalkozik gazdaságunk szolgáltatási szektorával, a mezőgazdasággal pedig úgy sem. Ez a Terv hazánkban bizonyosan, de talán a világban is az első olyan növekedésre vonatkozó kormánydokumentum, amely semmiféle növekedési előirányzatot vagy becslést nem tartalmaz. Ami nem jelenti azt, hogy nincsenek pozitívumai: ezekről alább az 1. szakaszban szólok. A 2-5. szakaszban pedig kritikai megjegyzéseket teszek a NT szerintem problematikus elemeire.
1.     Értékes ipartörténeti, ipari földrajzi elemzés
A szerzők röviden összefoglalják a magyar ipar elmúlt másfél évszázados fejlődését. Alaposabban elemzik az ágazati szerkezet alakulását az utóbbi években, és nagyon értékes a vállalatcsoportok elemzése, ahol is külön foglalkoznak az iparági jelentőségű vállalatokkal, az exportorientált multinacionális nagy- és középvállalatokkal. Többrétegű ipari földrajzi elemzést kapunk a top 200 vállalat területi elhelyezkedéséről, azután a „feltörekvő” vállalatokéról és a sikeres kis- és középvállalatok területi eloszlásáról, ágazati hovatartozásukkal kombinálva.
Az iparfejlődés területi dimenzióinak fontosságát húzza alá a funkcionális várostérségek (agglomerációk) és a regionális, részben határokon is átnyúló a együttműködések elemzése, amely a Kárpát-medence újraiparosításának blickfangos jelszavába torkollik. Ugyancsak a területfejlesztési szemléletmódot gyümölcsözteti a helyi gazdaságfejlesztésről szóló alfejezet és a kormány, az önkormányzatok és a vállalkozói szféra közötti együttműködés gazdaságfejlesztési jelentőségének hangsúlyozása is.
2.     Kis- és középvállalatok helyett fontosabbak a nagyobbak
A NT a termelő szférán kívül foglalkozik a külkereskedelemmel, a bejövő és valamelyest a kimenő közvetlen külföldi beruházásokkal, de a finanszírozás utóbbin kívüli vonatkozásairól nem szól. Ez eltérés a korábbi kormányok iparpolitikai dokumentumaitól, és ugyanilyen eltérés az is, hogy nem tárgyalja a vállalkozásfejlesztés szervezeti és egyéb eszközrendszereit. Mindez az iparpolitika tárgyának lényeges megváltozását mutatja. A korábbi iparpolitikai dokumentumokban a műszaki fejlesztés támogatása, az export előmozdítása és néhány további feladatcsoport mellett kulcsszerepet kapott a kis-és középvállalatok fejlődésének előmozdítása, amelynél alapvető fontosságú és így nem kerülhető meg a piaci finanszírozási rendszer (bankhitelezés, kockázati tőke, stb.) állami befolyásolása. Az Orbán-kormány alatt azonban a kkv-szektor ügye nem áll előtérben. A NT-n kívül jól tükrözi ezt az is, hogy megszűnt „A kis- és középvállalkozások helyzete” minisztériumi évkönyvek több mint egy évtizedes sorozata (a 2009-es jelentés a kormányváltás után elkészült még, de publikálásra már nem került). És nyomtalanul eltűnni látszik a 2007-13-ra szóló – KKV-stratégia is. Ez a stratégia, az itt ismertetett NT-vel ellentétben, számos konkrét, számon kérhető feladatot irányzott elő, amelyek megvalósítását a kormányváltásig rendszeresen monitorozták.
Persze a NT-ben megfogalmazott iparfejlesztési stratégia is szól a KKV-król, amelyek „sokkal rugalmasabban reagálnak a nagy cégekhez képest, ezért arányuk növelése stabilizáló hatású a magyar exportra a külső sokkok esetén” (95-6. old.), de azért itt előtérbe kerül a nagyipar. Márpedig az utóbbival kapcsolatban a nem-állami finanszírozás kérdéseivel az államnak nem szükséges foglalkoznia, és a vállalkozásfejlesztés intézményrendszerének sincs igazi jelentősége. Ezért nem kerülnek itt elő ezek a témák.
3.     Célkitűzések kavalkádja
Az iparfejlődés elemzése láthatóan a támogatásra érdemes (nagy-)vállalatok megtalálását szolgálja: a „vállalati szektor különböző szempontok szerinti átfogó elemzésének eredményeként meg kell határozni azt a 20-30 vállalatcsoportot, ahol a célzott támogatások juttatása a legnagyobb hozzáadott érték növekedést teszi lehetővé az elkövetkező években”. (19. old.) És: „Előreláthatólag 25-30 nagyvállalattal születhet megállapodás és jövőképalkotás, melynek alapján e vállalatok az ország különböző adottságú térségeiben a növekedés motorjaiként, mint ökonómiai HUB funkcionálnak.” (130-1. old.)
Piacgazdaságban a jó hozamú ágazatok, vállalatok általában a piacról finanszírozzák magukat. Vajon a mondottak azt jelentik, hogy a NT ezt állami finanszírozással akarja fölváltani? A 29. oldalon azt olvassuk, hogy „az újraelosztási politikát egy növekedéspárti gazdaságpolitika váltja fel” – amibe valóban beleférne  a jó hozamú vállalatok, ágazatok kiterjedt állami finanszírozása. De a mondat folytatása szerint a növekedéspárti gazdaságpolitika célja „a nemzet általános jólétének fejlődése”. Ebbe az utóbbiba pedig nyilván bele kell érteni pl. a regionális fejlettségbeli különbségek szűkítését, legalábbis a legsúlyosabb lemaradások elleni föllépést. Ez pedig sok erőforrást elvisz, ami (sok egyébbel együtt) nyilván erősen korlátozza a legjobb hozamú vállalatok finanszírozására rendelkezésre álló állami eszközöket. Következésképp az ilyen vállalatok finanszírozása nem lehet az állam gazdasági szerepvállalásának fő vagy egyik fő célja. Emellett a NT más helyén föltűnik egy további, mindezekkel versenyző alapvető célkitűzés, az, hogy „előnyben kell részesíteni azokat a vállalkozásokat, amelyek olyan termékeket/szolgáltatásokat állítanak elő, amelyek lehetővé teszik a hazai vállalakozások fokozottabb hazai és nemzetközi szerepvállalását.” (19. old.) Ismét másutt pedig a nettó export maximalizálása szerepel célfüggvényként (6. old.), bár ezzel szemben később a hazai tulajdonú vállalatok exportjának maximalizálása kerül előtérbe: „Ha a hazai szektor exportál, akkor az lényegesen több munkahelyet hoz létre, mégpedig a hazai tulajdonú gazdaságban, és a GDP döntő része is itt keletkezik. A külső egyensúly javításának és ugyanakkor a foglalkoztatás növelésének döntő eszköze tehát a magyar tulajdonú vállalatok exportjának növelése.” (62-3. old.). A külföldi tulajdonú vállalatok hátránya még az is, hogy exportjuk a belföldi tulajdonúakénál „lényegesen kevesebb munkahelyet hoz létre” (62. old.). Ez más szóval magasabb termelékenységet jelent, és mint ilyen másutt (51. old) nem hátrányként, hanem előnyként szerepel. Végül, a külföldi tulajdonú vállalatok hátránya a NT szerint maga a külföldi tulajdon: a náluk előállított GDP „jelentős részét ki is vihetik az országból. De ha itt fektetik be, az is azt jelenti, hogy a külföldi tulajdonú gazdaság részaránya növekszik a hazai rovására, holott nemzetközi összehasonlításban már eddig is extrém a külföldi tulajdon aránya a magyar gazdaságban.” [Az a NT egy másik fejezetében kerül szóba, hogy magyar vállalatok is visznek külföldre tőkét. Ennek a kivitelnek a közvetlen külföldi beruházás-összetevőjében – a NT csak ezt említi – hazánk első a régió államai között (88.old.), 2011-ben várhatóan 1,5 milliárd euró kivitelével, 109. old.]. Azonban, a belföldi tulajdon és az azon előállított export elsődleges fontosságának hangsúlyozása mellett, gazdaságunk szűkös helyzetében mégiscsak kulcsszerepet kap az előbb már említett (teljes) nettó export növelése. Ugyanis az Új Széchenyi Terv „forrásainak hatékonyabb fölhasználása” mellett éppen ez a növekedés forrása: „a hazai gazdaság nettó exportjának (külkereskedelmi kivitel és a behozatal különbsége) maximalizálása.” (16. old.) Itt egy új (nem ortodox) közgazdasági tétel jelenik meg. Eddig ugyanis a növekedés (egy részének) forrását a nettó importban láttuk: abban, hogy (közvetlen külföldi beruházás, hitel, stb. pénzügyi fedezetével) az export importtal való ellentételezésén felül importáltunk termelőeszközöket. Most viszont ez pontosan fordítva lenne: a nettó export, azaz az export egy részének ellenértékeként megszerzett pénzkövetelés válna a növekedés forrásává.
4.     Ágazati politikák versus munkaerő-tartalékok
A NT hivatkozik az Új Széchenyi Tervre, és meg is ismétli az abban leírt kitörési pontokat, hangoztatva, hogy mindegyik sok részterületet foglal magába (pl. a hálózati gazdaság az autóipartól a Kárpát-medencei gazdasági térség fölépítéséig egymaga is szinte az egész hazai gazdaságot, sőt annál többet is, 30. old.). Emellett azonban ágazati preferenciákról is szól a Terv. Így említi az elektronikai ipart, a járműgyártást, az élelmiszeripart, továbbá az ipar keretéből kilépve a szolgáltatóközpontok létesítését, a turizmust és a logisztikát is. Viszont nem egyértelműen pozitív a Terv az „alacsony hozzáadott értékű, ugyanakkor munkaerő-intenzív (textil-bőripar, fafeldolgozás, a fémgyártmányok és elektromos berendezések gyártása, építőipar, gumi- és műanyagipar)” ágazatok támogatását illetően. Az ilyen irányú fejlesztések a „foglalkoztatási problémákat enyhíthetik, ugyanakkor a gazdaságot kedvezőtlen irányba fordíthatják.” (53. old.)
Elég nyilvánvaló, hogy az ipari ágazatok ilyen kezelése problematikus. A NT alapjai közül nagyon hiányzik egy olyan tanulmány, amely a most és a következő egy-két évtizedben várhatóan rendelkezésre álló munkaerő képzettségének szintjét és szakirányait taglalná. Munkaügyi szakértők véleménye alapján föltételezhető, hogy ez a tanulmány alig tudna más szabad munkaerőről mint képzetlenről és kevéssé képzettről, és az előttünk álló évtizedet illetően is alacsonyra becsülné az ilyen (és csak az ilyen) munkaerő adott iparszerkezetünk melletti alkalmazhatóságát. Ezért – hacsak nem fogadjuk el ennek a munkaerőnek a nagyarányú inaktivitásra vagy közmunkára ítéltségét – akkor is törekedni kell az ezt foglalkoztató ágazatok fejlődésének előmozdítására, ha ezek vállalatai helyett szerte Magyarországon szívesebben látnánk szilikonvölgyi típusú üvegpalotákat.
Ami most már a képzettebb – és általában már foglalkoztatott – munkaerőt illeti, annak nyilván nem jelentéktelen hányada átvihető saját szakmájában vagy ahhoz közel álló szakmában magasabb termelékenységű munkahelyekre. Ez azonban nem visz közelebb az egymillióval több foglalkoztatotthoz. Ráadásul a magasabb termelékenységű munkahelyek tulajdonosai (mint ezt maga a NT is írja) nagyobb hányadban külföldiek, mint az alacsonyabb termelékenységű munkahelyek tulajdonosai. Tehát a NT önmagának két vonatkozásban is ellentmondó módon szorgalmazza ezeken a területeken a dinamikus fejlődést.
5.     Állam-vállalat kapcsolatok és korrupció
A NT már említett lényeges újdonsága az elmúlt két évtized iparpolitikai dokumentumaihoz képest a szoros együttműködés hangsúlyozása az állam és a vállalatok között (részben hármas: állam–önkormányzat–vállalat együttműködésről van szó). Ilyen együttműködés persze minden kormány idején volt, de hangsúlyozottabb szerepe, a vállalatoknak nyújtott egyedi támogatások növelésére a NT-ben kinyilvánított szándék megfelelő fölkészülést, intézményi megoldásokat is igényel. Két fő problémával kell itt szembenézni.
Az egyik abból fakad, hogy európai uniós támogatások nettó recipiens országa vagyunk. Így szinte bármilyen vállalati támogatásunkra rámondható, hogy a nettó donor országok vállalataival versenyző vállalatunkat az ő adójukból támogatjuk. Az ilyen vádak szerencsétlen következményekkel járhatnak; a velük szembeni föllépés alapos tervezést, fölkészülést igényel.
A másik probléma a korrupciós veszély és a korrupciós hírnév. Az állam-vállalat kapcsolatokban mindig jelen van a korrupció veszélye, és az egyedi támogatások növelése nyilvánvalóan fokozza ezt a veszélyt. Ennek elhárítása (realistább módon: korlátozása) szükségessé teszi megfelelő intézményi megoldások kidolgozását. Ami pedig a hírnevünket illeti, az ezen a területen nem jó, és romlott az új kormány alatt. 2010-ben a Transparency International-nél a „korrupció észlelési indexünk” 5,1-ről 4,7-re csökkent, és a helyezési számunk is romlott, 46-ról 50-re. A Világbank Quality of Governance (kormányzás-minőség) megfigyelési rendszerében is rontottunk a „korrupció-ellenőrzési” mutatón, amelynek értéke a 2009-es 0,42-ről 0,33-ra csökkent tavaly. Ráadásul, ez az utóbbi mutató 12 különböző, fölméréseket, elemzéseket készítő intézmény értékelésének átlaga, tehát elég széles körű megítélést tükröz. És a korruptnak vélt országokból nemcsak a külföldi, hanem a hazai tőke is menekül.
Az állam és a vállalatok közötti kapcsolatokban rejlő korrupciós veszélyt nagyon komolyan kell venni. Ha 20-30 vállalatcsoport rendszeres kormányzati támogatását tervezzük, akkor tartsuk észben azt, hogy egy volt miniszterelnökünk ellen azért folyik nyomozás, mert egy több százmilliárd forintos kaszinóváros építésének ügyében nem írt ki nyílt tendert, hanem egy konkrét befektetővel indított tárgyalást.

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.