Szabadságharc az IMF-en kívül a piaci hitelezők ellen is?

BlogSoós Károly Attila

Napjainkban a magyar állam nemzetközi pénzügyi helyzetét sajátos kettősség jellemzi. Egyfelől, a magyar államadósság-törlesztési kockázat biztosítási tranzakcióinak ára (5 éves CDS felár) 500 bázispont fölé (utoljára a nemzetközi pénzügyi válság legsúlyosabb időszakában, 2009 márciusában látott szintre) emelkedett, ami azt jelenti, hogy a piac bőven több mint egynegyedes valószínűséget tulajdonít a magyar államkincstár fizetésképtelenné válásának. Ezzel a teljesítménnyel a CMS Datastream 90 megfigyelt ország közül a kilencedik legkockázatosabbnak talált bennünket. Másfelől, az elmúlt évtizedben nem tapasztalt csúcsot ért el az államadósság külföldi finanszírozása: a 2008 októberében kezdődött eladási pánik nyomán a nyilvános kibocsátású állami értékpapírok külföldi tulajdonban lévő hányada egy év múltán 46 százalékra csökkent, de idén júliusra már 59 százalékra (közel 15000 milliárd forintra, 51 milliárd euróra) emelkedett. A szűk szakmán kívül sokan nem értik: hogy férhet össze ez a két dolog egymással? Miért veszik külföldi intézmények a mi kockázatos állampapírjainkat? Nos azért, mert a jó adós országokban most nagyon alacsonyak az elérhető hozamok. Amikor ez a helyzet, akkor a nagy befektetési alapok és más intézmények vezetői szeretnek egy kis jobb hozamért veszélyesebb vizekre hajózni. Azonban az ilyen vizeken állandó készültségben vannak, és ha valamilyen kedvezőtlen jelet vélnek látni, akkor pánikszerűen menekülnek; ha egy megy, követi a többi is. Ez a „hirtelen leállás” jelensége, amellyel a kölcsönszerzés lehetetlenné válik: ilyenkor a lejáró tartozások törlesztésére sincs forrás. Ezt tapasztaltuk meg 2008 októberében, amikor a Nemzetközi Valutaalap (IMF), az Európai Unió és a Világbank hitele mentett meg bennünket a fizetésképtelenségtől.
Senki sem lehet bizonyos abban, hogy a hirtelen leállás nem ismétlődik meg a közelebbi vagy távolabbi jövőben, egy esetleges görög államcsőd vagy más esemény hatására. Tart ilyen leállástól a miénknél összehasonlíthatatlanul kevésbé kockázatos adósnak ítélt lengyel kormányzat is. Ezért intézkedett arról, hogy a 2009 májusában az IMF-től két évre kapott 30 milliárd dolláros „Rugalmas Hitelkeretet”, amelyből egyébként egy centet sem használt föl, újabb két évre meghosszabbítsák. Egy ilyen „passzív” tartalék haszna nem korlátozódik arra, hogy hirtelen leállás esetén biztosítja a finanszírozás folyamatosságát. Emellett az ilyen tartalék hitelezők által is ismert rendelkezésre állása kevésbé ijedőssé, hirtelen leállásra kevésbé hajlamossá teszi az utóbbiakat.
Ami hazánkat illeti, az említett, három intézménytől kapott hitelünk az idén és a következő években lejár: a fölvett részét vissza kell fizetni, a föl nem vett része (amely eddig „passzív” tartalék volt) megszűnik rendelkezésünkre állni. Tartalékainknak ez a csökkenése veszélyes dolog. Mi erősebben rászorulunk a növelésükre, mint a lengyel állam. Nemcsak a magasabb államadósság és a magánadósságok nagyobb részének devizában nomináltságából fakadó bizonytalanságok miatt. Hanem emellett azért is, mert nálunk az elmúlt év fosztogatásával (a magánnyugdíjalapok államosításával, a más országokban tervezettet vagy bevezetettet nagyságrendileg meghaladó terhet jelentő bankadóval, a deviza-jelzáloghitelek bankok kárára megvalósuló csökkentett összegű végtörlesztésével) súlyosan meggyöngült a pénzügyi közvetítés belföldi intézményrendszere. Ez a rendszer így már nagyon kevéssé lesz alkalmas arra, hogy fölszívja a külföldi kereslet megtorpanása esetén a piacra kerülő és arra nyomást gyakorolni képes állampapírokat. Ezért nem meglepő, hogy londoni elemzők fölvetették, hogy Lengyelországhoz hasonlóan nekünk is Rugalmas Hitelkeret-Egyezményért kellene fordulnunk az IMF-hez.
Kormányunknak két érve lehet ez ellen. Egyrészt, a kérdéses lépés révén nem kívánatos ellentmondásba kerülne az IMF elleni „szabadságharc” korábban hangoztatott jelszavával. Ez a politika természetű probléma itt nem témánk. Másrészt, a kormány ragaszkodhat „nem szokványos” gazdaságpolitikája eddig vitt (egyebek mellett a nyugdíjreform visszafordításában és a személyi jövedelemadó-bevételek fedezetlen csökkentésében megnyilvánuló) vonalának további folytatásához, és ebben az IMF nyilvánvalóan nem lesz partner. Azonban a magyar országkockázat tavaly június óta a többi visegrádi országénál kirívóan kedvezőtlenebbnek mutatkozása alapján világos, hogy ez a gazdaságpolitika a magánhitelezők tetszését sem nyerte meg. Más szóval, ez a gazdaságpolitika nemcsak a hirtelen leállás elleni (IMF) biztonsági háló kifeszítését nehezíti, hanem a hirtelen leállás valószínűségét is növeli. Vajon vannak-e olyan előnyei, amelyek ellensúlyozzák ezeket a hátrányait?

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.