Viszontválasz

BlogNémeth György

(I)
A keynesi hatás, ahogy vitapartnerem állítják, valóban általánosan elfogadott és használt közgazdaság-elméleti terminus technicus, amit nem kérdőjeleztem meg, de hibásnak tartom és kívánatosnak tartanám, hogy más elnevezést találjunk, vagy legalább említésekor mindig hozzátegyük, hogy a keynesi hatásnak nem sok köze van John Maynard Keyneshez. Keynes nevéhez és működéséhez túl sok hamis képzet tapadt, s ezek rendre felbukkantak még nagytekintélyű gazdasági publicisták írásaiban is, sikeresen zavarva a tisztánlátást. Túl kellene lépnünk azon a megközelítésen, mely szerint a közgazdaság-tudomány utóbbi félévszázada a friedmanista és a keynesista tábor küzdelmével telt, melyből utóbbiak a nagy és költekező, az inflációnak kisebb figyelmet szentelő, a munkanélküliség alakulását feleslegesen középpontba állító állam hívei voltak, és már-már totális vereséget szenvedtek, amikor szerencséjükre beütött az 2008. évi újabb nagy gazdasági világválság, mely újrafelfedezésüket hozta. Keynes is, Friedman is minden erényével és korlátjával saját kora gazdaságának működését kívánta megérteni és a annak problémáit orvosolni. De más korban éltek és működtek, mások voltak a kérdések és mások voltak történelmi tapasztalataik, így mások voltak a válaszaik is. Nem szabad belenyugodnunk, hogy a szereplők történetiségét időtlenné és egyetemessé dimenzionált héroszi jellegük váltsa fel. Ehhez persze jó, éles határvonallal elválasztott közgazdaság-elméleti és közgazdaság-elmélettörténeti iker-tankönyvek szükségeltetnének, melyből előbbi napjaink szakmai (viszonylagos) konszenzusát, utóbbi az ide vezető, sokszor kacskaringós és zsákutcákkal tarkított utat írná le.
 
(II)
Az adócsökkentés munkakínálat-ösztönző hatását létezőnek, de nem túlzottan jelentős mértékűnek mondom, ezt olvasva ki az empirikus kutatásokból, míg vitapartnereim, ha korlátozottan is, de jelentőst mondanak.
 
Szemüvegkérdés. Én azért használok szemüveget, hogy a társadalom egészét láthassam élesebben, annak alsó felére irányítva elsősorban tekintetemet. Mert az igazán társadalomrengető bajok ott lakoznak. A felül lévők, köszönik, jól vannak, vagy ha nem is annyira érzik maguk így, jobb eséllyel oldhatják meg problémáikat csak magukra hagyatkozva, mint az alul lévők. Van ok hát a gazdaságpolitikai gondolkodás és cselekvés első számú tárgyává tenni az alacsony foglalkoztatottságot. 
 
Vitapartnereim elmondják, hogy az adórendszer nem bír jelentős hatással az elsődleges keresők ledolgozott munkaóráinak számára, és a teljes munkavállaló kör bevallott jövedelmeire. Ezt mondtam én is. Mondják azt is, hogy a nem elsődleges keresők esetén számos tanulmány robusztus rugalmasságot talált, ami közepes és magas jövedelmű magyar keresők esetén az amerikait megközelítő. Nagyon tiszteletre méltó módon azonban maguk sorolják, hogy az ilyen eredmény nagy része miért lehet csupán látszat. Vitapartnereim olyan szemüveget vettek fel, mellyel a gazdaság teljesítménynövekedése látható élesen. Mert számukra kizárólagos fontossággal ennek nagysága bír. De azért, hogy nagyobb legyen egy hajszállal, hajlandók egy egész hajtincset lecsenni máshonnan. Engedtessék meg egy korlátozott magyarázó erejű hasonlat: a gazdaság inkább legyen sörösló, aki nehéz kocsi elé fogva nehéz terhével mindennap végigporoszkál a megszokott úton, mint versenyló, nevezetes derbik győztese, aki zsokéja hibájából vagy csupán balszerencséje okán néhány tucat futam után lábát törve már csak önmaga emléke. A legutóbbi idő tunéziai és egyiptomi fejleményei arra világítottak rá, hogy a GDP még oly lendületes növekedése sem mindenre gyógyír. Tunézia 2007-ben még 6,3%-kal, de 2010-ben is körülbelül 3%-kal nőtt, Egyiptom 2009-ban 7,2%-ot produkált, 2010-ben pedig körülbelül 4,6%-ot. A GDP oldaláról nézve tehát minden rendben volt, mégis a szegénység és alulfoglalkoztatottság miatti elkeseredés miatt kirobbant tömegmozgalom sodorta el a hatalom csúcsain lévőket 2011 legelején. (Mikor e sorokat írom, került kezembe a Figyelő című, önmagát üzleti és gazdasági mellett társadalmiként is meghatározó hetilap legfrissebb, 2011/7. száma, melynek egyik cikke címében azt kérdezi: „Éhséglázadás lesz?” Az elértések elkerülése végett a cikkben Magyarországról, a borsodi-szabolcsi térségről van szó.)
 
(III)
Magam és vitapartnereim között alapvető szemléletbeli különbség, hogy én az adócsökkentést nem tekintem gazdaságpolitikai („gazdaságélénkítő”) eszköznek. Álláspontom az, hogy a munka és a tőke közötti elsődleges („piaci”) jövedelemelosztás tiszteletben tartandó, a politika abba nem szólhat bele; a politika feladata, hogy az elsődleges jövedelemtulajdonosok jövedelmének egy részét elvonva forrást teremtsen a köz érdekében szükséges kiadásokhoz (amihez alapfeltétel kellene legyen a köz érdekének minél szabatosabb meghatározása). Tehát a vita tárgya elsősorban az állami kiadások hovafordítása és mértéke, másodsorban az, hogy az elsődleges jövedelemtulajdonosokat milyen adófajtával és adómértékkel terheljék, tekintettel az adóáthárítási képességre is.
 
Ezzel szemben nem tudok elfogadni olyan gazdaságpolitikai algoritmust, mely a köz mindenek feletti érdekének a gazdaság nagyobb növekedését tartja, aminek érdekében egyrészt „erőszakot” tesz (vagy tenni törekszik) a piaci jövedelemelosztáson (rendre a tőke előnyére és a munka hátrányára); másrészt a gazdasági növekedés mindenek feletti érdekének érvényesítéséért lefokoz vagy egyenesen negligál minden más köz érdeket. Ezt az algoritmust – melyet a magyar kormány és vitapartnereim egyaránt elfogadnak – magam nem csupán szakmai, hanem etikai okból sem fogadhatom el. Mert a meghirdetett cél, az ország gyorsabb növekedése, mihamarabbi felzárkózása így el nem érhető. Ez az algoritmus viszont erőteljesen érvényre juttatja azt az önérdeket, amelyet a gazdaságpolitikák megfogalmazására képes szereplők jellemző értékvilága tartalmaz. Nyersebben megfogalmazva: a történet nagyrészt rövid távú járadékvadászatról szól a hosszú távú társadalmi-gazdasági fenntarthatóság ellenében, abból az álláspontból kiindulva, hogy hosszú távon úgyis halottak vagyunk.
 
(IV)
Amikor a szocializmus valamely bérrendszerének visszahozatalát javasoltam, provokáltam. Vitapartnereim a célt elfogadták, de az eszközt elutasították. (A cél a munkajövedelmek egy részének tőkejövedelemmé alakítása a piaci elosztáson tett erőszakkal – miközben, számomra meghökkentő módon, az „optimális” bérnagyság piaci meghatározását kívánatosnak mondják.) A szocialista bérrendszer újrabevezetését célzó javaslatom azért hibás, érveltek, mert negatívan ösztönzi a munkakínálatot, ami visszavetné a (teljes) foglalkoztatottságot. A negatív munkakínálati hatás úgy kerülhető el, ha a munkát terhelő adókat csökkentjük, s az így felszabaduló jövedelmet megosztjuk a tőke és a munka között. Az adócsökkentést középpontjába állító – mostanság strukturálisnak nevezett reformokat célul kitűző (de a struktúrákkal igencsak egyoldalú viszonyokat ápoló) – gazdaságpolitika fő célja a profitok és a nettó bérek egyidejű növelése, előbbitől nagyobb üzleti aktivitást (több, a gazdasági növekedés megalapozó befektetést) vár, utóbbitól pedig azt, hogy a munkakínálat szinten maradjon, sőt növekedjen.
 
Ismétlem: számomra ez a gondolkodásmód, ez a gazdaságpolitikai algoritmus elfogadhatatlan. Álláspontom szerint a gazdaságpolitika célja nem lehet a munka és a tőke közötti elsődleges („piaci”) jövedelemelosztás semmilyen irányú megváltoztatása, a politikának pedig a közérdek meghatározásáról és az abból levezett kiadások meghatározásáról, illetve a bevételek előteremtésének mikéntjéről kell szólnia. Tudom, hogy ezzel joggal lehet szembeszegezni, hogy a politika hirdethet rossz célokat, vagy nem ér el jó célokat a rossz végrehajtás miatt, míg a gazdaságban keletkező elsődleges jövedelem per definitionem mindig a legjobb kézben. De akkor sincs más út. Ezt vagy történelmi emlékezetünk vési gondolkodásunkba, vagy a politikai-társadalmi felfordulás megtapasztalt élményei fogják. Az akadémiai közgazdaságtan művelői előbbire igen csekély mértékben fogékonyak, utóbbi esetén meg úgy is a politikát fogják hibáztatni. Hogy miért nem lépett át rajta. Erre friss példa is akad: a 2008. évi gazdasági világválság kirobbanását a pénzügyi világ jelentős hányada kormányzati hiba következményének tudja, azt állítva, hogy az állami szabályozó tevékenység hiányára és/vagy hiányosságaira vezethető vissza. Tény viszont, hogy éppen ők voltak azok, akik hosszú évtizedekig lobbiztak az előző nagy világválságra válaszul kiépített szabályozó rendszer lebontásáért és esküdtek a piaci önszabályozás hatékonyságára. Vagyis a kormányzati hiba az volt, hogy az állam meghátrált azon érdekcsoportok nyomására, akik most ezt a meghátrálást vetik a szemére. Ezenközben például Kanada megőrizte, sőt fejlesztette-finomította saját, a Glass-Steagall-törvényre hajazó szabályozását, aminek köszönhetően pénzügyi rendszere jóval kisebb megrázkódtatással vészelte át a nehéz időket.
 
(V)
Vitapartnereim szerint nem létezik az általam kreált jövedelemmegmaradás törvénye, mert tágabb értelmezésben sem a nemzeti, sem a globális összjövedelem nem konstans, szűkebb értelmezésben pedig azon egyetlen – az adóváltozások hatására – munkába álló ember is változtat. Emlékeztetnék arra, hogy a jövedelemmegmaradás törvényét annak bizonyítása során írtam le, hogy az egykulcsossá tett személyi jövedelemadó a magas jövedelműek nettó keresetét, így keresletét megnöveli ugyan, de az összkereslet változatlan marad, csak szerkezete módosul. Vagyis ez nem lesz a gazdasági növekedés forrása, szemben a kormány állításával és egyetértőleg vitapartnereimmel. Ezenközben sűrűn használtam a ceteris paribus kifejezést, ami írásukban is többször előfordul. De ha nem használtam-használták volna, akkor sem értem igazán a labdának az élére állítását. Lenyűgöz, hogy a fogyasztáson keresztül rövid távon mint nőhet a gazdaság, de példájuk életszerűtlen, amitől persze még hasznos, helye van az oktatásban, mert a szélsőséges helyzetek tárgyalása nélkül nehezebben volna megérthető a dolog logikája.
 
(VI)
A tankönyvekben előkelő helyen szerepel, hogy az adók (a fejadók kivételével) torzítják a gazdaság működését, ami jóléti (hatékonysági) veszteséget okoz, tulajdoníthatóan annak, hogy az adó- vagy járulékfizetés „a gazdasági tevékenységek és tranzakciók a valós gazdasági hasznuknál kisebb hozamot hoznak a gazdasági szereplőknek”. Ez torzítja a gazdaság szereplőinek döntését, ami az optimálisnál kisebb munkakínálatot, munkakeresletet, beruházást vagy fogyasztást jelent, így kevesebb lesz a megtermelt javak és szolgáltatások összmennyisége.
 
A közgazdaság-tudomány, sajnos vagy nem sajnos, nem a rajtunk kívül létező igazságokat kutató természettudomány, hanem társadalomtudomány. A közgazdaságtan feltárhat összefüggéseket, de soha nem juthat el – lévén társadalomtudomány – a végső igazságig. A közgazdaságtan szemléletmód, mely eszközöket ad kezünkbe, hogy segítségünkre legyen a gazdaság működésének megértéséhez. A közgazdaságtannak nincs nagy hadronütköztetője.
 
Szemléletmód-kialakításnak kitűnő annak elsajátítása, hogy az adók torzítanak. De a mai való világunkban adónak lennie kell, mert államnak lennie kell, torzítás tehát mindig van és lesz, leszámítva persze azokat, akik hittel gondolják, hogy fejadóval működtethető az állam. Ha szemléletmódként fogom fel az adók torzító hatását, akkor azt szűröm le belőle, hogy egyáltalán nem mindegy, hogyan adóztatok. De nem úgy fogom fel a világot, melynek tökéletlensége miatt sajnálatos módon adóztatni kell, a (gazdasági értelemben vett) tökéletesség felé pedig az adók csökkentésével léphetünk, mert bár a tökéletesség (az adómentes világ) a cél, de azt gyarlóságaink miatt el nem érhetjük. De legalább törekedjünk rá.
 
De van tisztán szakmai kifogásom is. Az adók és a járulékok jó részéért az állam ellenszolgáltatást nyújt, amit ha nem nyújtana, a piacon kellene megvenni az adózatlan jövedelemből. Vagyis az adófizetés részlegesen legalábbis vásárlás, még ha kényszerű is, a fogyasztói autonómia sérelmeként megélhető. Ha az államtól vásárlók, akkor „torzulok”, lesz holtteher-veszteség bőven, ha piacon, akkor mindez szóba sem kerül, a fogyasztói autonómia ül diadalt?
 
Vagy tekintsük gyermekszám szerint az adózókra. Akinek egy gyereke van és adóján keresztül rója le a tandíjat, annak esetén a gyermektelenhez képest kisebb lesz a torzítás, mert munkakínálati döntései meghozatalakor átfut agyán, hogy „de legalább nem kell a gyerek tandíját megfizetnem”. A háromgyermekesek esetén még kisebb a torzítás, mert az agyon az fut át, hogy „de legalább nem kell a három gyerek tandíját megfizetnem”. A holtteher-veszteség a gyermektelenek esetén a legnagyobb, majd a gyermekszám növekedésével csökken. Játsszuk ezt végig a családi pótlékkal, gyermekek után járó adókedvezménnyel, s pillanatokon belül oda juthatunk, hogy a szingli hordák (©Mikola István) a jóléti veszteségek fő okai ….
 
 
Nem vagyunk és nem is lehetünk a végső igazságok birtokában, ezért van okunk rákérdezni a triviálisnak tudott közgazdasági igazságokra is, s ez arra int, hogy tudásunkat helyi értékén kezeljük. Ha sikerült elhintenem a kételkedés magvát, már megérte.
 

  • Események

    • KTI szemináriumok

      14:00 - 16:00

      Helyszín: MTA Humán Tudományok Kutatóháza, Budapest, Tóth Kálmán utca 4. fszt. K13. Következő előadás 2017. december 14. csütörtök du. 2 óra Bisztray Márta Jönnek majd a baráti vállalatok? FDI hálózati hatások Közép-Európában 2018. január 11. csütörtök...   Részletek »

  • Hírek

Felhasználási feltételek
Impresszum
Intézményünk országos és nemzetközi hálózati kapcsolatát az NIIF program biztosítja
Magyar Tudományos Akadémia Közgazdaság- és Regionális Tudományi Kutatóközpont Közgazdaság-tudományi Intézet
© Copyright 2017. Minden jog fenntartva.